Az Oveja Negrában gyűltünk össze, ami kimondottan kedvelt hely meccsnézésre: a régi hatalmas gyárépületnek két főhajója van, mindegyik végében lóg egy-egy óriási kivetítő,  lehet kapni 5 literes sört és sangriát, meg csipegetnivalónak mindenféle tapas-t. Talán négy alkalommal is voltam már itt focit nézni, hiszen a foci, az egy rendkívül fontos szociális esemény Spanyolországban.

A hely eléggé népszerű az itt élő külföldiek körében; lehet ennek köszönhetően, de meglepően pozitív az a focikultúra, amivel találkoztam: amikor Barca-Madrid meccs volt, akkor a madridiak szépen elvegyültek a helyiekkel, csak éppen ki-ki a fejét fogta éppen vagy ujjongott az események alakulásától függően, hovatartozása szerint. Ugyanez történt a portugál-spanyol meccsen, és most is hasonló volt a helyzet, jól megfértek egymás mellett az olasz és a spanyol mezes rajongók, senkinek eszébe sem jutott beszólni a másiknak vagy csak egyáltalán csúnyán nézni. Természetesen jóval több volt a piros-sárga mez: azt nézegettük, hogy vajon hányszor rakhatnánk ki a teljes spanyol kezdőcsapatot, annyi Alonso meg Xavi szaladgált a bárban.

Mindenki azt mondja, hogy elég furcsa a katalánok viszonyulása a spanyol nemzeti fociválogatotthoz (lassan ráeszmélek, hogy a katalánoknál minden érdekes kérdés). Mert ugye ők rendkívül büszkék a Barcára, meg a saját identitásukra, de a spanyol nemzeti válogatott az már egy más tészta, azt nem érzik úgy a magukénak. Így aztán jóval nagyobb ünneplésre lehet számítani mondjuk Madridban vagy Malagában, ott nem zavarja meg mindenféle nemzetiségi feszültség a csodát. Lehet, hogy így van, de azért igyekeztünk utánamenni, hogy vajon hogyan éli meg Barcelona a győzelmet, és lehet, hogy máshol nagyobb karnevált rögtönöztek, de azért ez a város is kikelt magából.

Az ünneplés a metrón sem állt meg

Természetesen az egész városban minden második ember focimezben volt látható innentől, esetleg spanyol zászlóba tekerve. A metrót várva hirtelen spontán arcfestésre került sor, mintha a búcsúban lennénk: az egyik srácnak volt ilyen kis kütyüje, amivel a spanyol zászlót egy mozdulattal felfestette a barátai arcára, majd egy arra járó másik srácnak is, és egyszer csak azt vettük észre, hogy sorban állás van, és lassan az összes ember, aki a metróra vár, már zászlócskákat visel az arcán (még én is). A metróra felszállva a kocsikban énekelt a tömeg, szólt a ¡Viva España!, meg hogy Yo soy español. Az olasz mezben lévő lányok a spanyol mezes fiúkkal fotózkodtak, és az emberek tulajdonképpen átadták magukat az általános boldogságnak, mindenki mosolygott mindenkire, mindenki szeretett mindenkit.

Két fő helyszín jöhet ilyenkor szóba, ahova kitódul a nép: a Plaza Catalunyára mentünk először, ahol a Ramblán amúgy is mindig hömpölyög a tömeg, most sem volt ez másképpen. Volt valami dobszó, rengeteg ember, sok piros-sárga, itt-ott a Sant Joanról megmaradt tűzijátékok és petárdák durrogtak, és a szokásos éneklés, éljenzés ment.

A Rambla és a Plaza Catalunya

A Plaza España-n egészen hasonló kép fogadott minket; ott látványosabb volt azért a dolog, mert ledöntötték a kordonokat, és elfoglalták a tér közepét díszítő szobrot, szökőkutat a rajongók, és ott, ezen a rögtönzött színpadon ugráltak örömükben. Megállapítottam, hogy az eufória megnöveli a felfelé mászásra való hajlandóságot, az emberek zöme ugyanis megpróbált bármire felmászni, ami csak az útjába akadt, legyen az villanyoszlop, szökőkút vagy szobor. Adtak a spanyol tradíciókra is, az egyik élszurkoló ugyanis gyönyörű torrero öltözetben, a spanyol zászlójával imitálta a szökőkúton a bikaviadalokat, amit a közönség természetesen lázas tapssal és Ollé! felhördülésekkel jutalmazott. Katolikus nemzetről lévén szó, valaki fellógatott egy zászlót is a kútra, amelyen ez állt: „Köszönöm Istennek, hogy spanyolnak teremtett!”.

Plaza España

Megkapó volt az utak látványa is: minden egyes kocsiból lengették az ablakokon ki a zászlókat, az utasok úgy lógtak ki a kocsiablakokon, mint a kutyák, lobogó fül helyett lobogó bandera-val. Minden egyes duda szólt ezen az éjszakán, és minden robogós, biciklis egy spanyol zászlót kötött a nyakába, és úgy közlekedett.

A nemzetiségi ellentétekre visszatérve, meglepődtem, hogy egyetlen katalán zászlót sem láttam, és egyetlen utalást sem a katalán kérdésre. Mintha egy estére mindenki spanyol lett volna – nem katalán, vagy katalán-spanyol, hanem spanyol és ennyi. Jó volt látni mindezt: az egységet, a sok vigyort és a boldogságot. Nem is olyan rossz dolog ez a foci!