Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ismét repülőn ülök és a Kanári-szigetek felé veszem az irányt. Nem is olyan régen, januárban Gran Canariát ismerhettem meg alaposabban, és sejtettem, hogy ha csak fele olyan remek hely lesz a mostani úti célom, akkor már nem csalódhatom. És ez így is lett persze: a véletlen (?) úgy hozta, hogy ezúttal Lanzarote és La Graciosa szigetén volt szerencsém körülnézni, és meggyőződhettem arról, hogy minden sziget ég és föld, teljesen más, és emellett… valami hihetetlen!

A Kanári-szigetek két nagyobb közigazgatási egységre oszlik, ebből Lanzarote Las Palmas tartományba tartozik Gran Canariával, Fuerteventurával és a kisebb szigetekkel, a Chinijo-szigetekkel együtt. Az egész szigetcsoporton állandó tavasz van a száraz szubtrópusi klímának köszönhetően, a hőmérséklet egész évben szinte teljesen kiegyensúlyozottan 20-25 fok körül mozog, télen-nyáron, és ugyan előfordulnak felhősebb napok, az eső se zavar meg minket túl gyakran. Sőt, egészen sivatagos és kopár a táj: egész Lanzarotén és az azt körülvevő Chinijo szigetcsoporton emberi segítség nélkül egyetlen darab fa sem nő.

Lanzarote kietlen tája

Kevés nekik a csapadék, és az állandóan süvítő szélben nem nagyon tör felfele a növényzet, megelégszik inkább a földön kúszással, bokrok formájában. Az óceán hőmérséklete is lényegében pár fokot változik csak, így aztán nagyon népszerű a nyaralók körében. Ami az egyetlen zavaró tényező lehet, az a már említett szél: nem nagyon van olyan nap, amikor ne száguldozna a szél legalább néhány órát. Ha erre felkészülünk lélekben, akkor el fog varázsolni minket bármelyik sziget.

Lanzarotét repülővel közelíthetjük meg a legegyszerűbben. Mivel az egész sziget 60 km hosszú és 12 km széles, ezért amikor éjfélkor süllyedni kezd a repülő a leszálláshoz készülődve, hosszú ideig csak a fekete tengert látjuk magunk alatt, hogy szinte már megérinthetnénk a szárnyunkkal a hullámokat. Nehéz elképzelni, hogyan lesz itt szárazföld a kerekek alatt, de az utolsó pillanatban csak feltűnik a part és már le is szálltunk, szólhat a taps a pilótának.

Arrecife utcácskái

Kis sziget, kis távolságok; rögtön a reptér mellett ott van Arrecife, a főváros, a maga 56 ezer lakosával. Ha már a távolságokról van szó: el is felejtettem, mennyire máshogy gondolkoznak a szigetlakók a méterekről! Nevetve vettem észre, hogy akárcsak Gran Canarián, itt is lényegében egy zsebkendőnyi területen vagyunk, nincsenek beláthatatlan terek, itt az van és nem több, mint amit látunk, no meg a végtelen óceán. Ha buszra ül az ember, hogy átmenjen a sziget másik felére, 10 perc utazás után zavartan nézi, hogy jó buszra szállt-e, mert elvileg át kell szelni a szigetet, és egy órát fog utazni, de gyakorlatilag 10 perc után még látja a háta mögött az óceánt, és már az orra előtt is feltűnt a nagy kékség! És ugye, ami már nem lepett meg: ha helyieket kérdez az ember, elmondják, hogy itt csak kocsival lehet közlekedni, mert a buszok ritkán járnak, és gyalogolni… annyit nem lehet! Ilyenkor aztán elindul az ember, és rájön, hogy márpedig lehet, igenis át lehet sétálni akár az egyik városkából a másikba.

Charcó de San Ginés, a "Pocsolya": egy mesterséges tavacska tengervízzel feltöltve Arrecife belvárosában, ahol békésen megpihenhetnek a kisebb hajók 

Arrecife partjával szemben kőhíd vezet át a miniszigeten lévő Castillo de San Gabriel erődbe, ahol ma etnográfiai múzeum található

Arrecife neve zátonyt jelent, ami beszédes név, hiszen a környező vizek tele vannak víz alatti szirtekkel. A város maga tetszett, de nem ragadott úgy magával, mint például Las Palmas de Gran Canaria, pedig ha belegondolok, nagyon hasonló. Mivel a sziget többi részén és La Graciosán jóval több időt töltöttem el, nagyon erős kontrasztot éreztem a két világ között. Ez teljesen szubjektív, hogy elfogott a világ végén vagyok, messze a civilizációtól hangulat, és akkor egy ilyen kisváros is meg tudja zavarni az embert hirtelen a maga kis nyüzsgésével. De ettől függetlenül nagyszerű hely lehet székhelyként, ha az ember ide jön nyaralni, könnyedén be lehet járni a sziget többi részét innen.

Bár a Charcó partján

Apály idején

Építészete gyarmati stílusú, nagyrészt egy-kétemeletes házakkal, amik szinte egytől-egyig fehérre vannak meszelve, és kék vagy zöld ablakkeretek teszik őket bájossá. Szűk utcácskák kanyarognak, keskeny járdákkal az útszélen, amin egy ember alig fér el. Nappal, ha süt a nap, a párás levegőben óriási a hőség, éget a nap, bár trükkös, szinte mindig enyhíti valamilyen szél. Egyes részein omladozik a házak oldalán a fehér vakolat, míg a központban gyönyörűen rendben van tartva minden házikó.

A régi piactéren barátságos, árnyas fák alatt lehet kávézni

Érdekes egyvelege látható az embereknek. A fő bevételi forrás a turizmus, így nem csoda, ha mindenhol turistákba botlunk, főképpen Nyugat-Európa és Skandinávia területéről, de a többséget itt is a német teszi ki. A helyiek hihetetlenül kedvesek, segítőkészek. Ha útbaigazítást kérek, akkor nem csak elmagyarázzák, merre menjek, de nagyon szívesen el is kísérnek egy darabig. Az akcentusuk nagyon hasonlít az andalúzra, feltűnően kerülik az s hangokat, ezért nagyon kell figyelnem pár napig, hogy megértsem. Az „este me gusta” például körülbelül úgy hangzik, hogy „ette me gutta”. Viszont a ragozásban a Dél-Amerikára jellemző voseo formát követik, azaz a második személy helyett is a harmadik személyt használják.

Tüntetés a bankok ellen

Ami feltűnő az utcákon, hogy egészen más az élet ritmusa még a „nyüzsgő” fővárosban is. Az emberek ráérnek, békésen sétálnak vagy ücsörögnek a padokon. Kimondottan meglepő, hogy emberek állnak, ülnek, látszólag céltalanul, időtlenül. A kávéházak és tapasz bárok megtelnek minden nap, itt fogyasztják el a kávéjukat, reggelijüket vagy vacsorájukat a munkába menő vagy onnan érkező helyiek. A gazdasági problémák persze itt is kézzel foghatóak: a bevásárló utcán, a kávézók asztalkái mellett, az egyik bank bejárata előtt pár fős csapat tüntet lepedőre írt üzeneteivel a bankok ellen. A hangulat mégis nyugodt, mosolygósak a tüntetők is, miközben a német turisták a kávéjuk fölött őket nézegetik, talán gondolatban hálát adva Angelának.

Kilátás Arrecifére. Messziről is kitűnik a Gran Hotel épülete

Azért Lanzarotén is van valaki, akinek a szigetlakók nagy része hálával és elismeréssel adózik: ő César Manrique, aki elsőként és még megfelelő időben ismerte fel a turizmus erejét, hasznát és veszélyeit. Azért küzdött, hogy olyan mértékben és módon lendüljön csak fel a turizmus, hogy a sziget megőrizze autentikus és bájos arculatát. Építészként és művészként is meghatározó nyomot hagyott maga után, és mindent megtett, hogy a szigeten a természeteshez a lehető legközelebb álló alkotások és épületek szülessenek. Arrecife egyetlen magas épülete a Gran Hotel tengerparti üvegtornya, amit még 1969-ben építettek, és máig mindannak a szimbóluma, ami Lanzarote nem akar lenni.

Jameos del Agua - a vulkáni láva által létrehozott több km hosszú alagútban Manrique ötlete nyomán több látnivaló is várja az embereket: maga az alagút egy része is látogatható, de emellett van itt hangversenyterem és medencével ellátott kertecske is

Manrique és barátai sokat küzdöttek azért, hogy lebontassák az épületet, mivel az ő koncepciójuk szerint maximum négyemeletes házak lehetnének a szigeten, fehér falakkal és zöld vagy kék ajtó- és ablakkeretekkel. Ezt a csatát nem nyerték meg Manrique követői, és 2004-ben megnyitotta kapuit az ötcsillagos szálloda. Viszont összességében az egész szigeten látni a hatást, amit elért.

Mirador del Rio - a Lanzarote és La Graciosa sziget közötti kis tengeri csatornára és magára a szomszédos szigetre néző kilátót Manrique tervezte

Össze sem hasonlítható a maspalomasi tömegturizmussal, ahol egymást érik a szállodák és apartmanok. Lanzarote szerencsére megmaradt kopár, vad és ezzel együtt magával ragadó szigetnek, ahogyan az őt körülvevő Chinijo-szigetcsoport tagjai is. És ez az, ami miatt egyedi ez a sziget a Kanári-szigeten belül is, hogy az ember nem érti, hova is került, egy-két napig furcsa is talán, de nem tudja megfogalmazni, mi az, ami más. Aztán hirtelen rájön, hogy itt tényleg nincsen stressz, zaj, csak a vad vulkánok magasodnak mindenhol, körbevéve az óceánnal, és átérzi, hogy milyen hatalmas ereje van a természetnek, a víznek, a hegyeknek, és maga is részese lesz mindennek. Hát ezért jönnek ide annyian, mert létezhet ennél jobb kikapcsolódás?