Spanyolország. Mediterrán ország, ahol mindig süt a nap, és mindenki sziesztázik délután. Az emberek mosolygósak, ráérősek; jókat esznek-isznak, vasárnaponként paellát esznek és bikaviadalon tombolnak, hétköznap lusták, alig dolgoznak, és mind hangosan kiabálnak, gesztikulálnak. A férfiak tüzes szeretők, a nők egy része úgy néz ki, mint Penélope Cruz, a maradék pedig bajszos és testes, akik nyilván otthon is flamencot járnak. De mi igaz vajon a sztereotípiákból? 

Ahogy a mondás szól, nem zörög a haraszt... valószínűleg a sztereotípiák mélyén mindig rejtőzik egy kis igazság, sok általánosítással megtűzdelve, ami legtöbbször a saját magunkról alkotott képhez viszonyít. Például a spanyol egy valóban nagyon mosolygós és kedves nép, ahogyan a katalánok is. Ezt én az alapján állapítom meg, hogy sokkal több vadidegen mosolyog rám az utcán, a boltban, a bárokban, mint Magyarországon, minden ok vagy mögöttes szándék nélkül.  Ezzel szemben minden dél-amerikai hevesen kifakad, hogy milyen ridegek és zárkózottak itt az emberek, hiszen az ő hazájukban mindenki jóval közvetlenebb és lazább. Minden relatív...

Ami igaz: rengeteg olivabogyót és tengeri herkentyűt fogyasztanak a spanyolok

A spanyol tüzes szeretőkről egyből Antonio Banderas villan fel a képzeletünkben, az Almodóvar-filmek alapján pedig azt gondoljuk, hogy itt mindenki azonnal az ágyba rohan, akárkivel, hiszen bármikor elragadhatja a szenvedély. Lehetséges, hogy más körökben mozgok, tehát ez itt semmiképpen sem reprezentatív felmérés vagy objektív bemutatása a valóságnak – de én azt tapasztaltam, hogy kimondottan visszafogottak a spanyolok, a katalánok meg pláne. Ha már sztereotípiák, akkor inkább azt mondanám, hogy az olaszokra sokkal inkább igaz ez a kép, ők valóban úton-útfélen beszólnak, hogy helló szépségem, és náluk bepróbálkozik a villamosvezetőtől kezdve az üzletemberig mindenki, nyomják a dudát, leszólítják a nőket az utcán. Amit mi nők időnként még zavarónak is találhatunk, de persze mindig élvezzük, ha nőként bánnak velünk! Viszont ismét a dél-amerikai kontinensre kell hivatkoznom, egy kissé gúnyos mondás szerint ha elmegy egy argentín, egy brazil és egy spanyol csajozni, akkor szinte biztos, hogy hajnalban végül a spanyol megy haza egyedül az orrát lógatva... ennyit a spanyol szeretők mágneses vonzerejéről.

Ugyan a latin temperamentum nem feltételezi, hogy valóban úgy nézzenek ki a spanyolok, ahogyan a filmek elragadó sztárjai, hiszen ugyebár a férfi elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél, de azért mi szeretnénk azt hinni, hogy márpedig de. Az tudományos tény, hogy a spanyolok nagyja barna, esetleg fekete hajú és szemű, sötétebb, kreolosabb bőrrel rendelkezik, mint akár a magyarok, vagy főképpen az északibb népek. Akinek ez a típus az esete, az bizonyára megtalálja a számára szemet gyönyörködtető példányokat az utcák forgatagában. Viszont semmi sem tart örökké, és a spanyol férfiak nagyján idő előtt nyomot hagy a kor: egyébként sem valami magas nép, mondhatnánk picikék, és ahogy érettebbek lesznek, nem az őszes halánték a jellemző, hanem a köpcös és a kopasz öregúr. Amit megfigyeltem, hogy nagy divat Spanyolországban a férfiaknál a szakáll, egy kis torzonborzosság, a nőknél klasszikus a hatalmas hajzuhatag, amit esetleg felnyírnak az egyik oldalon, hogy egy kicsit megbolondítsák a tradicionális kinézetet. Érdekes, hogy a spanyol nők hangja egészen mély, szinte férfias, és roppant jellemző az Európa-szerte népszerű retrós SZTK-szemüveg, akár dioptria nélkül is. Az öltözködésükre egyébként nagyon adnak, igényesek, habár a látszat csalóka, mert az éppen trendi stílus a fiatalok körében az enyhén vagy kimondottan erősen slampos kinézet, és hogy ezt elérjék, elég sok pénzt kell ruhákra költeniük.

Sakk sziesztaidőben, vagy munka helyett?

Ehhez természetesen dolgozniuk is kell. Állítólag Andalúziában dolgoznak a legkevésbé hatékonyan egész Európában, azaz rekordmennyiségű órát töltenek el a munkahelyen, jóval kevesebb eredménnyel, mint például a csúcsrobotszerű német kollegáik. Mindez nem jelenti azt, hogy lusták lennének; ha dolgozni kell, ugyanúgy odateszik magukat a spanyolok, viszont ugyan a globalizáció és az amerikai vállalati kultúra kezd ide is beszivárogni, de a hagyományos spanyol életmód maradványai gátat szabnak még a teljes váltásnak. Általában 8-9 körül kezdődik egy irodai dolgozó munkanapja, délután 1-2 órás ebédszünetet tartanak, vállalattól, szektortól függően. Mindez viszont azzal jár, hogy ennyivel később érnek haza, sokszor 7-8 körül. Főképpen, hogy nagyon benne van a köztudatban, hogy a főnök előtt nem szabad semmiképpen sem hazamenni! Így aztán ha már csak a facebookon csetelnek is, akár nyilvánvaló módon, akkor sem vetne rájuk jó fényt, ha a főnök előtt mennének haza, még ha réges régen le is járt a hivatalos munkaidejük. A boltok, üzletek, éttermek és bárok ugyanúgy tartanak délután szünetet, amit arra használnak ki, hogy hazaugorjanak ebédelni, vagy intézzék az ügyes-bajos dolgaikat, így aztán nem nagyon jellemző, hogy a szieszta alatt valaki ténylegesen leheveredne egy kis ebéd utáni szunyókára.

Plaza Reial: pálmafák, szökőkút, turisták

Az is egy sztereotípia, hogy hangosak, és ezt valóban nem tudom megcáfolni, de ez sem feltétlenül baj. A spanyol egy elég közvetlen és barátságos nép, akik szívesen odakiáltanak az utca túloldalára az ismerősnek. Őket nem zavarja az, ha a buszon mindenki a magánéletüknek a fültanúja, miközben a szerelmi életüket vagy az anyóssal a problémákat részletezik a barátaiknak. Ha beszélgetnek, akkor azt pár fokkal nagyobb hangerőn teszik, mint amit mi magyarok megszoktunk, és az intim zónájuk is sokkal kisebb, természetesebb az érintés, a pusziszkodás idegenekkel is. Például bemutatkozásnál eszükbe sem jutna kezet fogni, egyből megy a két puszi, ami azért vicces, mert pont a másik oldalon kezdik, mint mi magyarok, így aztán velünk magyarokkal úgy ismerkednek, hogy egyből szinte csók lesz már a bemutatkozásból. Ahányszor dudálást hallok és odanézek, hogy ugyan ki veszekszik, mindig elmosolyodom, mert rájövök, hogy hát persze, nem kötekednek, hanem csak meglátta a sofőr Carlost a szomszédból és őneki kellett így köszönni.

A mai Spanyolországban egyre nagyobb teret hódít a street art, vagy street humor.

Ha Barcelona, akkor Gaudi és Sagrada Familia - kilátás a toronyból

Mint minden rendes latin népnél, a férfiak macsók és ők hordják a nadrágot a családban? Ez sem teljesen így igaz. Persze ez egy egész más téma, hogy mi a látszat és valójában a nők vagy a férfiak szoktak inkább irányítani, de Spanyolország ugyanúgy változik, ahogyan az egész világban átrendeződnek a férfi és a női szerepek. Én azt vettem észre, hogy sokkal nyíltabban vállalják itt a homoszexualitást az emberek, és az égvilágon senki sem ütközik meg azon, hogy férfiak egymást átkarolva andalognak az utcán. Emellett jóval feministább a társadalom, mint például Magyarországon, rengeteg nő küzd hangosan, tüntetésekkel és mozgalmakkal a nők egyenjogúságáért, holott ebben előrébb is tartanak szerintem, mint a magyarok. Persze a feminizmus is egy hosszabb vitatéma, én személy szerint például azt már erős túlzásnak tartom, hogy nőnapon is tüntetett nők maroknyi csoportja, maga a nőnap intézménye ellen. Természetesen óriási különbségek lehetnek a kis, eldugott falvak és a hatalmas, kozmopolita városok között ebben is.

És végezetül, hogyan látnak ők minket, magyarokat? Aki járt már az országunkban, az mindenki elmondta, hogy gyönyörű, Budapestet imádják. Aki nem járt, de hallott már róla, az általában Puskást, Kubala Lászlót emlegeti, meg a gulyást és a szép nőket. Tisztelnek minket, mert annyira jók vagyunk a nyelvekben, ami róluk tényleg nem mondható el. Az én akcentusomra vagy azt mondják, hogy francia, vagy azt, hogy olasz, mert annyira el sem tudják képzelni, hogy mi más is lehet még, és már a francia és a portugál nyelvre is legyintenek, hogy milyen nehéz, hiába egy nyelvcsalád. Így aztán hallomásból úgy tekintenek a magyar nyelvre, mint valami Mars-béli, megtanulhatatlan kódnyelvre, ami viszont hozzásegítette a magyarokat ahhoz, hogy igazán tehetségesek legyenek a nyelvtanulásban. Meglepő, de hébe-hóba ismerik Kertész Imre és Márai munkásságát, sőt, már Márai-rajongóval is találkoztam! A kis kerületi könyvtárban pedig 6 magyar író regényét is felfedeztem véletlenszerűen. Persze a másik véglet is létezik, akik visszakérdeznek, hogy hol is van pontosan Magyarország, amit el lehet ítélni, persze, mert az a legegyszerűbb, de lássuk be, mi magyarok sem tudunk mindent minden országról, és a lényeg inkább az érdeklődés és a nyitottság, az viszont megvan bennük.

A Barca-stadionban Kubala emlékműve