>
Néhány bejegyzés erejéig rendhagyó helyszínről fogok írni, ugyanis repülőre szálltam és elhagytam Katalóniát, hogy két hetet az egyik észak-spanyolországi régióban, Kantábriában töltsek el.
Potesből a Picos de Europa első hegyvonulatainak látványa
Úgy érzem, hogy Kantábria arculatát, a városait, a dombjait és a sziklás partjait elég jól megismertem két hét alatt. Jártam a piacon több kis középkori városkában, láttam sok homokos és sziklás tengerpartot, megnéztem többször, hogyan megy le a nap a zöldellő dombok mögé, vörösre festve eget és óceánt. Elkocsikáztam marhavásár mellett és ettem tapaszt falusi fesztiválon, helyi ciderrel leöblítve.
A cidert, vagyis az almabort is a heggyel reklámozzák
Biztos rengeteg kincs van még, amiről lemaradtam, de úgy érzem, hogy egy elég gazdag összképet kaptam, vagyis a lényeg átjött. Viszont a Picos de Europa hegységnek csak egyetlen apró szegletét láttam; ha visszamegyek még, akkor ez az a hely, amire még nagyon kíváncsi lennék, el tudnék túrázgatni csak ott mondjuk egy-két hetet.
A kocsiút Fuente Dé felé
Úgy telt el másfél hét Comillasban, hogy az állandóan párás levegőn át a tisztább napokon is csak alig lehetett kivenni egy-egy távoli hegynek a körvonalait, inkább sejtettem mint láttam, hogy merre is vannak a híres csúcsok. Mindig néztem, hogy elég nagy hegyek lehetnek ezek, ahogy a dombok fölé tornyosulnak, de utólag már tudom, hogy nem sokat láttam akkor belőlük. Aztán egy nap alig hittem a szememnek, amikor hirtelen elém tárult a Picos de Europa teljes valójában, és ahol eddig csak a kék eget láttam, ott hirtelen hatalmas kopár, barna hegyek termettek.
A megszokott látvány, a hegyeket sejteni se nagyon lehet a párától
Végre, kirajzolódik a Picos de Europa!
A Kantábriai-hegység, azaz a Picos de Europa (magyarul Európa csúcsai) húsz kilométerre tornyosul az óceántól. Az Amerikából az óhazába hazatérő tengerészek számára valóban Európát jelentették ezek a hegyek, mert a viszontagságos útjuk után ezeket pillanthatták meg először, boldogan felkiáltva, hogy föööld!
A zöldellő tájból élesen állnak ki a hegycsúcsok
Három régiót szel át: Kantábriát, Asztúriát és Kasztília és Leónt, csúcsai pedig 2600 méternél is magasabbak. Én csak a hozzám legközelebbi vonulatot tudtam megnézni, és azt is elég kényelmes módon: autóval elmentünk Fuente Dé-be, ahol a kb. 1100 méteres magasságból 1900 méterre repít fel a sikló, miközben a lábunk alatt 800 méteres szakadék tátong. Már a kocsiút gyönyörű egyébként, ahogyan a meredek sziklafalak között kanyarog az út, mellettünk barlangok, fenyvesek, hegyi sasok és patakok suhannak el, és ahogy közeledünk a cél felé, egyre sziklásabb és kopárabb a táj; a zöld erdőket meredek, fehér sziklatenger váltja fel.
A sikló, lentről nézve
A völgy felülről nézve, 1900 méteres magasságban
A siklóra kicsit várni kellett, aztán nagyon hamar, pár perc alatt fel is vontatott minket a hegytetőre, ahol mintha egy másik világban találná magát az ember. Holdbéli táj ez; sziklás, szürke, gyér növényzettel.
A Holdbéli táj
Szerencsénk volt, hogy aznap nagyon tiszta volt az idő, és a kék égen egyetlen felhőpamacs sem úszott, így az egész panorámát gond nélkül élvezhettük. Azért azt is megnézném, amikor a sikló átszeli a felhőréteget, és a nagy, pihe-puha felhők fölé emelkedik az ember, amiből ki-kibújnak a környező csúcsok... hát például emiatt is kell visszamenni még.
