Rendhagyó élménybeszámoló következik ebben a posztban, mert ezúttal nem egy spanyol tradíció áll a fókuszban, hanem egy egyszerű, de élvezetes kirándulás: R.-rel fogtuk magunkat, és motorra pattantunk, hogy Katalónia belsejébe utazva vegyünk részt egy lovastúrán.

Ehhez két dolgot kell tudni rólam. Az egyik, hogy a motorozás nem igazán az én műfajom, túl sok időt nem töltöttem eddig mocin utazva, és őszintén szólva, a jövőben sem szeretnék. A másik pedig az, hogy amikor közel egy éve utoljára lovagoltam, még egy másik életben, Budapesten, akkor 16 havi lelkes tanulás után először, és eddig utoljára tapasztaltam meg, milyen leesni a lóról. Ugyanis épp az ügetés és ügetés közti különbséget gyakoroltuk Démonkával, a telivér pacival, és olyannyira jól sikerült megértetnem vele az oktató kiabálására, hogy most gyorsabb tempóra kellene kapcsolni, hogy egy felszabadult vágtába kezdett a drága. Megállítani még meg tudtam nagy nehezen egy kanyar után, de abban a pillanatban, amikor lépésbe váltottunk, én szép lassan lecsorogtam az oldalán az egyensúlyom után – hiába – kapkodva. Nézelődtem egy sort a hasa alatt fekve, ő volt olyan kedves, és nem mozdult meg, megvárta, hogy kikászálódjak alóla, szóval végül jól sült el a dolog, no de hát akkor is, az ilyen emlékek ugye elég élénken élnek az emberben egy jó ideig.

Két dolog miatt izgultam hát csak, a motor és a ló miatt. Két órás motorút várt rám Barcelonából Besalúba menet, és az elején roppant idegesen markolásztam a kapaszkodót lila motorosdzsekimben, ami pár éves pályafutása alatt még nem látott motort, de ahogy elnéztem, nem bánta. Idegességemet csak fokozta, hogy egyszer csak egy mellettünk elhaladó autós bőszen integetni és dudálni kezdett ránk. Megköszöntük szépen, hogy szólt, na de azt még mindig nem tudtuk, hogy mit akart jelezni, szóval az első adandó alkalommal leálltunk az út szélén. Én közben már végigfuttattam mindent a fejemben, hogy kigyulladt a motor hátul, esetleg a farmerom ég, csak nem vettem észre, és különben is, most már biztos, hogy itt halunk meg mind. Leszállva egyből kiderült a turpisság, upszika, a kulcs a csomagtartóban maradt! Szerencsére nem nyílt ki, így aztán kulcs a zsebbe és megnyugodva folytattuk az utat, habár én néha szendén vágyakozó pillantást vetettem egy-egy nyugdíjas bácsira, aki kellemesen öreges habitussal vezetett mellettünk, és gondolatban átkéredzkedtem hozzá.

Félúton pihenőt tartottunk Vic városában, amit a kapaszkodástól elmerevedett kezem és elzsibbadt fenekem nagyon méltányolt. Közel 20 perce már azon morfondíroztam, hogy vajon sikerül-e a szélnek a hajgumimat kifújnia a sisak alól, és jelentem, ez nem jött össze neki, de azóta több sikertelen kísérlet áll mögöttem, és nem, azóta sem sikerült kibogoznom a félig berasztásodott hajamat. Vic egyébként egy gyönyörű szép ódon városka, hihetetlen autentikus belvárossal, ahol az erkélyekről vajon mi lóghat, ha nem a katalán lobogó! Tudni kell, hogy Barcelonát elhagyva egyre erősödik a radikális katalán irányzat, akik Katalónia teljes függetlenségét akarják, és a spanyol kérdésre még válaszolnak, de katalánul, és a falak tele vannak az elszakadást lelkesítő jelmondatokkal, vagy egyszerűen közlik ezekben, hogy ők nem Spanyolország.

Vic

Folytattuk az utunkat, amit továbbra is mérsékelten élveztem, de azért azt el kell ismernem, hogy meseszép tájakon haladtunk el. Égbenyúló meredek hegyek függőleges, vöröslő sziklafalai alatt, csorgó hegyi patakok felett, jellegzetesen rusztikus hangulatot idéző tanyák mellett, amik látványosan küzdöttek az enyészet és az elmúlás ellen kopott téglafalaikkal és mediterrán cserepeikkel. Elrobogtunk Olot vulkánmezői és a Garrotxa nemzeti park mellett, ahol 40 vulkán alussza örök álmát, immár 11 ezer éve. Újabb egy óra után megérkeztünk Besalúba, a középkori kis városkába, ahol a Fluviá folyó hömpölyög zölden az ezeréves román híd alatt, a település lábait nyaldosva, és hát mit mondjak, lélegzetelállító látványt nyújtva.

Besalú

Besalú belvárosa

Besalú határában vártak minket egy lovastanyán, egyből lepacsiztunk a helyiekkel, majd nézelődtünk, amíg ki nem találták, hogy mi legyen velünk. Egyszer csak összehívtak minket, és 3 percben összefoglalták a lovaglás alapjait, hogy kell ülni, kanyarodni, megállni, majd utána kérdezték meg, hogy egyébként látott-e már valaki lovat közelről (nem sokan). Gyorsan kiosztották a pacikat, a blanco Jaén-t (ejtsd: Haén) kaptam, és én már láttam magam lelki szemeimmel, ahogy belelovagolunk rövidesen a naplementébe. (Érdekesség, otthon mindig kiakadnak ezen a lovasok, hogy fehér ló márpedig nincs, csak szürke.) Megtanultam egy új módszert a felszállásra, hát nem izgalmas, hogy mindenhol másképp csinálják? Jobb kéz nyeregbe kapaszkodik, bal a sörénybe(!). Hm, legyen, és tényleg működött és Jaén sem kapott tőle frászt. Ücsörögtem egy sort a nyeregben, amíg mindenki elkészült, majd kis karavánunkat beterelték a pályára és ott köröztünk párat, finoman próbálgatva egymást a pacival. Majd elindult az eleje, a két lovas elől, mi pedig utánuk, hogy tegyünk egy nagy erdei sétát. A természet ismét csodaszép volt, és még a sétában is volt kihívás, mert az út hol nagyon lejtett, hol meredeken emelkedett, úgyhogy csak úgy csúsztak a paták a köves úton! Majd kiértünk egy mezőre, körülöttünk az erdő, azon túl a hegyek... ez sem volt ronda, kedvem lett volna egyet trappolni és egy kis port kavarni a pacimmal, de mivel sétáról volt szó, nem mertem engedetlen lenni, és a többiekkel együtt megfordultam és visszabattyogtunk.

Jaén

Azért belémverték a lovasiskolában Pesten, úgyhogy el kell mondanom, hogy mindez roppant felelőtlenség volt. Kobakot ugyan adtak, az piros pont, de totál kezdőket kivinni az erdőbe, úgy, hogy a két oktató legelöl lovagol, időnként egymás kezét fogva és romantikázva, háááát, nekem kicsit erős. Mert a lovakról a legalapvetőbb tudnivaló, hogy menekülő állatok. Azaz ha megijednek, akkor futnak, főleg ha egy elkezdni, akkor a többi is. És ugyan mitől ijedne meg egy 4-500 kilós ló? Például egy fűszáltól, levéltől, zajtól, széltől, zacskótól, traktortól, amiből akad a természetben bőven, és hiába jól nevelt a paci és megbízható, ezt nem lehet kiküszöbölni; egy gyakorlatlan, de még gyakorlott lovas is könnyen balesetet szenvedhet, úgyhogy az igazán igényes iskolák minimum a profi ügetést, de inkább a vágta ismeretét várják el a lovastól, hogy terepre menjenek, mert mit lehet tudni, mivel találkoznak odakint és hogyan reagál a ló. Végül nem történt semmi váratlan szerencsére, egyedül R. próbálta egy picit ügetésre fogni a lovát, de aztán rászóltak, hogy inkább ne kísérletezzen, mert a lova ha fut, akkor nagyon fut.

Visszatérve még volt egy nagyon kellemes élményem, mert ugye jó volt sétálgatni lóháton, és az mindig egy hihetetlen érzés, hogy ez a hatalmas állat kész rá, hogy engem fuvarozzon és méghozzá nagyjából úgy, ahogyan azt én szeretném, tehát valami ősi egység alakul ki ló és lovas között. De én szerettem volna kipróbálni magam, hogy vajon tudok-e még lovagolni, legalábbis azon a mérsékelt szinten, ahol anno abbahagytam, megkérdeztem hát, hogy kicsit próbálgathatom-e magam. Mondták, hogy a pályán persze, bár nem lesz könnyű dolgom, és ezzel ott is hagytak magamra, hogy csináljak, amit akarok. Visszaültem, és elindultunk a karám felé, na, az én kezes lovam egyből démonná változott: én belőttem az irányt, hol megyünk be, ő pedig megfordult és háttal a bejáratnak megállt és úgy egyáltalán nem akaródzott neki irányt változtatni. Hirtelen felderengett a régi oktatók hangja, akik mindig erősködtek, hogy márpedig itt el kell dönteni, hogy ki a főnök, és ha árkon-bokron át kell menni ahhoz, hogy végül az én akaratom győzzön, akkor azt kell tenni, a lényeg, hogy játsszuk le, ki irányít, mindkettőnk érdekében. Nem hagytam magam, és addig kanyarogtam Jaénnel, amíg be nem mentünk a pályára, elkezdtünk körözni, és ott is keményen küzdöttem vele, hogy ne forduljon meg és sétáljon ki velem együtt szégyenszemre. Ugyanilyen harcot kellett vívnom, hogy ügetésben is hajlandó legyen közlekedni, de aztán egyszer csak feladta, és eljutottunk arra a szintre, hogy szépen megcsináltuk mindazokat a patanyomfigurákat, amikhez épp kedvem volt: volt ott háromívű kígyóvonal, féllovarda, kiskör, nagykör, átváltás, átlóváltás. A fotókon utólag visszanézve valami szörnyű az ülésem még mindig, messze vagyok attól, hogy jó lovas legyek, de azért akkor is, nagy büszkeséggel töltött el a tudat, hogy ennyi kihagyás után sem vagyok reménytelen eset.

A lovarda és a gyanús felhők

Az eddig vidám történetnek sajnos tragikus vonulata is van: lovaglás közben és a motoron ülve is feltűntek a különleges felhők, amik egészen transzcendens jelleget adtak az égnek: alacsonyan, a horizont mentén indultak, és mintha a világvégét hozták volna el magukkal, olyan szürkén és sűrűn gomolyogtak. Kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy ha baj lenne, valaki csak írt volna egy sms-t, hogy fussunk, de nem gondoltam semmi rosszra. Ma megtudtam, hogy hatalmas erdőtűz pusztít Katalónia északi részén, 25 kilométerre Besalútól, eddig négy halálos áldozatot és számos sérülést követelve. Az El Pais szerint a tüzet egyelőre nem tudták megfékezni, 9000 hektárnyi terület égett le, összesen pedig 13 000 hektár érintett; lezárták az autópályát, a közelben lakó embereket felszólították, hogy ne hagyják el otthonukat és próbálják meg hermetikusan lezárni a házaikat. A meteorológusok délutánra ismét a szél feltámadását jósolják, ami még nehezebbé teszi az oltást. Itt Barcelonában füstszag van a levegőben. A tüzet valószínűleg egy kocsiból kidobott cigarettacsikk okozta. :(