Már a kantábriai vakációm első napján úgy adódott, hogy ellátogattunk Santillana de Marba, és azóta sem jártam ennél csinosabb kantábriai kisvárosban. Mint errefelé minden település, ez is dimbes-dombos tájra épült, és a kis középkori utcácskákat gyönyörű ódon kőházak szegélyezik, hatalmas faerkélyekkel és rengeteg virággal. Roppant takaros az egész, annak ellenére, hogy a házak nagy része öt-hatszáz éves.

Virágok mindenütt

A mesés zöld dombok, a tehenek és a kőházak idillje

Zimmer Feri

Mindenképpen vissza akartam menni, hogy megnézzem magamnak az Altamira-barlangot, azaz annak a rekonstruált változatát, mivel magát a barlangot nem lehet látogatni: sajnos a rengeteg látogató miatt megváltozott a mikroklímája, és hogy garantálhassák a leletek épségét, nem volt más választás, be kellett csukni a boltot. Felépítették viszont a NeoBarlang-ot, ami igyekszik pontos mása lenni az eredetinek, és valósághűen bemutatni egy termet úgy, ahogy az az igazi barlangban is van.

Már az odaút kalandos volt, mert én ugyan csak annyit kérdeztem egy idős nénitől az esőben bóklászva, hogy hol is áll meg pontosan a busz, de innentől óriási (egyoldalú) beszélgetés vette kezdetét mindenféléről, hogy sajnos a Camino útvonala már nem a háza előtt megy, így rosszabbul megy az üzlet, viszont minden héten jár táncolni, hajnalig ropja és imádja a mojitot, majd engem is elvisz egy ilyen buliba. Ahhoz képest, hogy körülbelül 65 éves lehetett a néni, nagyon energikus volt. Amolyan tyúkanyó módra utasított, hogy mindenképpen vegyek egy esernyőt, ha már nem hoztam, mert a dzsekim amúgy is túl rövid, és el fogok ázni, a cipőmről nem is beszélve... igaza lett, bár gyanítom, hogy egy ernyő nem sokat segített volna rajtam.

Hajtják át a teheneket a másik legelőre, a városi turisták nagy örömére

Összességében szerencsém volt a híres óceáni éghajlattal, mert egy hét napsütés és strandidő után kaptam csak pár nap esőt, de akkor viszont esett végeláthatatlanul, ahogyan aznap is, amikor barlangnézőbe indultam. Gondoltam, semmi baj: felszállok a buszra, leszállok, bemegyek a múzeumba, kijövök, mi baj lehet. Igen ám, de még olyan 2-3 kilométer séta is várt rám az esőben a múzeumig, és habár gyönyörű volt a táj még az esőn keresztül is, ahogyan a zöld dombocskákra leereszkedtek a felhőpamacsok, és azokban battyogott az ember, a szokásos tehenek, lovak és birkák mellett, azért nem volt kellemes, na. Az vigasztalt, hogy rengeteg zarándok is velem együtt járta az útját, és nekik azért lássuk be, sokkal nehezebb dolguk volt: ők a hátukon hordták még pluszban a pár hétre elegendő felszerelésüket, és nem 3 km-t kellett aznap megtenniük az esőben, hanem inkább 23-at.

A felhőben úszó dombok rejtik a híres Altamira-barlangot

Maga az Altamira Múzeum nem volt rossz (kellemes meleg is volt), bevezettek minket egy terembe, ahol egy rövidfilm keretében bemutatták, hogyan kereste egy vadász annak idején a sziklák közé beszorult kutyáját, és találta meg helyette a barlangot; majd évekkel később egy amatőr régész járt erre a 8 esztendős lányával, és igazából ez a kislány lelt rá az egyedülálló barlangrajzokra. Hosszú évekig csalással vádolták a régészt, mindaddig, amíg egyre több és több hasonló lelet került elő a környéken, és bebizonyosodott, hogy a rajzok eredetiek.

Neocueva - a rekonstruált barlang

A műbarlangban megmutogatta az idegenvezető, hogy hányféle technikával készültek a rajzok, hogy az őseink hosszú évezredeken jártak a barlangba, és festettek az üres falfelületre, vagy csak átalakították az ott talált rajzokat, és így lett például egy álló lóból menekülő bölény.

A bölény a leggyakoribb a rajzok között

Van hozzá interaktív, multimédiás kiállítás is, amiből lényegében mindent meg lehet tudni az akkori életkörülményekről, szertartásokról, szokásokról és a rajzok technikájáról.

Ami engem a leginkább lenyűgözött, hogy ezek az emberek nagyon primitív állapotok között éltek, minden nap harcolniuk kellett az életben maradásért. És mégis, volt rá igény, volt rá késztetés már akkor is, hogy alkossanak, hogy teremtsenek valamit, ami nem melegít és amitől nem laknak jól. Valamit, ami ki tudja milyen jelentést hordozott számukra, mert csak annyit tudunk, hogy nem voltak összefüggésben a megrajzolt állatok a zsákmányállataikkal. De bármit is szimbolizált, számomra mindenképpen a kreatív alkotást jelenti, és ez lenyűgöző: mintha a művészi önkifejezés vágya a génjeinkben lenne attól a pillanattól kezdve, hogy embernek nevezzük magunkat.