>
Rengeteg rajongója van a Kanári-szigeteknek, és van ezen belül egy kis csoport, akik Lanzarote mellett teszik le évről-évre a voksot és visszajárnak az apró kis szigetre. Bár rendkívül kopár és kietlen a táj, valójában Lanzarote egy szunnyadó vulkán, ahol földtörténeti mértékekben nézve éppen csak egy pillantással ezelőtt volt az utolsó kitörés, ami hatalmas területet változtatott át egy soha nem látott, földön kívüli világgá.
Timanfaya Nemzeti Park
A sziget eleve vulkáni eredetű, 11 millió évvel ezelőtt emelkedett ki az óceánból. Azóta is aktív, bár a legutóbbi kitörés óta majdnem kétszáz év telt el: 1824-ben néhány újabb kráter keletkezett, éhínséget okozva a szigeten, ami miatt sok lakónak kellett elhagynia Lanzarotét. A legmeghatározóbb kitörés azonban 1730-ban kezdődött, amikor egy éjszaka alatt egy hatalmas hegy nőtt ki a sziget délnyugati csücskén, és innentől hat teljes éven át folytatódtak a kitörések, a helyiek legnagyobb ijedtségére. Mivel nem sokat tudtak akkoriban a vulkáni működésről, meg voltak róla győződve, hogy valami nagy bűnt követtek el, és azért sújtja őket Isten ezzel a sorscsapással – bár kíméletes volt, mert szerencsére egyetlen ember sem sérült meg. A kitörések azonban teljesen megváltoztatták a sziget felszínét, óriási területet borít be azóta is a végeláthatatlan lávatenger, amit csak néhány kráter felénk magasodó árnya szakít meg. Ma körülbelül 300 tűzhányó található a szigeten, és felszínének jelentős részét láva borítja.
Timanfaya Nemzeti Park - nem meglepő, hogy szoktak itt Marsjárókat tesztelni
Érdemes ellátogatni mindenképpen a Timanfaya Nemzeti Parkba: ide koncentrálódott annak idején a vulkanikus tevékenység, így olyan területre tévedünk, hogy tényleg felmerül az emberben, nem a Marson kötött-e ki valahogyan.
Timanfaya Nemzeti Park
Tudni kell Lanzarotéról, hogy az UNESCO Bioszféra Rezervátummá nyilvánította, sok másik Kanári szigettel egyetemben. Ez azt jelenti, hogy mindenhol csak megfelelő elővigyázatossággal lehet egyáltalán gazdálkodni, és egyes területeken korlátozott, vagy egyenesen tilos az emberi jelenlét a bioszféra megőrzése érdekében. A gazdálkodásra a világon egyedülálló módszert találtak ki, aminek a segítségével egyre jobb hírnévre tesz szert az itteni bor. Le kell ásni az anyaföld szintjéig, oda ültetik el a szőlőtőkéket, amit több réteg vulkanikus hamuval fednek le, és abból itt bőven akad…
Szőlőtermesztés Lanzarotén
Ez az úgynevezett picón éjszaka megköti a nedvességet és levezeti azt a gyökerekig, míg nappal szigetel és megvédi a tőkét a nap és a szél erejétől. Minden egyes szőlőtőke külön kis medencében foglal helyet, és kőfalakkal veszik körül a kis területét, hogy szó szerint, a széltől is óvják. Szükség is van erre, hiszen az átlagos szélerősség 13-22 m/s között mozog. Csak összehasonlításképpen, Magyarországon ez az érték 2-4 m/s körüli.
A vulkanikus kőhalom, és az ember által termővé varázsolt föld éles kontrasztja
A Timanfaya Nemzeti Parknak a nagy része nem látogatható, bár van néhány túraútvonal, amit kijelöltek a kirándulók számára. Aki mégis többet szeretne látni, arra is van lehetőség, de elfáradni nem fog a sok mozgástól. Nagyon ajánlott felkeresni először is a park szélén a múzeumot, ami lenyűgözően érdekesen mutatja be a vulkánok keletkezését és az egyedi flórát és faunát, ami itt megtalálható. Van egy kis szimuláció is, hogy milyen is egy vulkánkitörés, illetve vetítéseket is tartanak, ahol a kisfilmek földrajzi, majd biológiai szempontból magyarázzák el, hogyan is keletkezett a terület és milyen kis lények élnek meg ma a kihaltnak látszó lávatengerben. Ezen kívül van egy kisfilm, csak fotókkal a tájról, amit szintén érdemes megnézni. Kellemes meglepetés, hogy mindez ingyenes, a múzeum és a bemutatók is, és mindent elmondanak spanyolul, angolul és németül is. Az egyetlen ijesztő pillanat az, amikor kicsit alaposabban is elmesélik a vulkáni aktivitást, és gyorsan hozzáteszik, hogy nem kell pánikolni, mert a helyzet abszolút kontrol alatt van: itt azért ösztönösen egymásra néztünk, hogy fussunk-e vagy maradjunk.
A túrázóknak kijelölt útvonal a parkban - barátságtalan vidék
Ha még mindig buzog bennünk a kíváncsiság és látni szeretnénk a saját szemünkkel is a park belsejét, akkor el kell mennünk (kocsival, gyalog vagy stoppal, itt körülbelül ezek az alternatívák élnek) a központja felé, és befizetnünk magunkat a parkba. Két megoldás van: tevére szállunk, és elegánsan teveháton megyünk egy kört a kőtengerben, vagy ezt az élményt kihagyjuk, és egyenesen a központba autózunk, belépőt váltva a park kapujában.
Timunfaya Nemzeti Park
A Timunfaya Nemzeti Park hihetetlen látvány. Voltunk a túrázóknak fenntartott, ingyenes részen is, és több méter vastag, kővé szilárdult lávahalmokon keltünk át órákon át, megmásztunk egy-két vulkánt, miközben az égvilágon senkivel és semmilyen élőlénnyel sem találkoztunk, bár az idő sem volt kegyes, talán azért sem. Látszólag az egyetlen élőlény, ami már megél ezen a vidéken, az a zuzmó, az festette fehérre a szürkés-fekete kőtengert. Ez maga volt a világ vége, lávatenger borította a tájat, bármerre is néztünk. Nehéz volt arra gondolni, hogy ez a táj nem maga az élet nélküli kősivatag és a pokol, ahogyan a parkot jelölő kisördög szimbólum is mutatja. Hanem épp ellenkezőleg, egy nagyon fiatal terület, amit éppen most vesz be újra az élet, azzal, hogy először zuzmók népesítik be és apró bogarak, majd egyre nagyobb élőlények, amik mind segítenek a természeti erőknek abban, hogy a táj újra elnyerje barátságosabb formáját és több és több lénynek adjon életteret.
Zuzmó festi fehérre a lávatengert
Mindenképpen érdemes befizetnünk magunkat a parkba, mert így lehetünk csak szemtanúi a vulkanikus tevékenységnek, viszont maga a körbevezetés egy csalódás, ne várjunk tőle sokat. Ahogyan beljebb hatoltunk a park területére, egyre vadabb lett a táj, egészen más színű láva vett minket körül, sokkal sárgásabb, így emiatt is mondhatjuk, hogy ezt bizony nem láthattuk volna a klasszikus turizmus nélkül. Ami kiábrándító, hogy itt nem sok mindent lehetett csinálni önállóan. Volt egy busz, amire felterelték az embereket, és már indultunk is, hogy egy körülbelül 40 perces, lassú buszos körutat tegyünk meg a parkban. Családosoknak, idősöknek ideális volt, csak kiszálltak a kocsiból és átszálltak a buszba, ahol ismét három nyelven hallgathattunk meg pár információt a parkról – a múzeumhoz képest nem mondtak újdonságokat. Komolyzenét hallgattunk, amikor éppen nem okosítottak minket. Óvatosan haladt a busz a vad tájba belevájt tükörsima aszfaltúton, megálltunk három-négy ponton, ahol jelentősebb tűzhányók vagy lávaalakzatok maradtak. Mindenki áthajolt arra az oldalára a busznak, ahol a nevezetesség volt, és lelkesen vakuzott, ami tükröződött a busz ablakain, majd haladtunk tovább – ki nem szálltunk sehol.
Lélegzetelállító, Mars-béli táj feküdt előttünk, de nem igazán lehetett élvezni a tükröződő üvegen át és a busznyi turista társaságában. Ahogyan megközelítettük az egyik kráter tetejét, győzedelmi zene harsant fel, látszott az emberek szemében, hogy mind a hatása alá kerültek, és amikor végül leparkolunk ismét az étterem előtt, akkor hangos tapsban törtek ki. Lehet, hogy velem volt a baj, de én valahogy nem tudtam lelkesedni, így, hogy el voltam zárva egy tömött buszba, és sok mindent nem láttam rendesen.
Az étterem előtt olcsó, de látványos trükkök vártak minket. A világ legjobb (vagy legunalmasabb?) munkáját végző embert is megtaláltuk: a parkoló melletti lyukba egy vödör vizet öntött, gyorsan hátralépett, majd felnevetett, ahogyan ámuló hűűű hagyta el az emberek száját, amikor a víz gejzírként spriccelve lövellt ki. Megismételte párszor, majd pihent egy kicsit, mielőtt a következő műsorba kezdett volna bele.
Amikor tovább mentünk, egy ember „ajándékokat” osztogatott, apró kövecskéket, amiket kuncogva hajított el mindenki, hiszen forrók voltak. Odatettem a kezem, ahonnan a férfi folyamatosan vette el az apró kövecskéket: meleg volt, szinte égetett. Itt lüktetett hát a vulkán alattam! És ez nem vicc: a magmát tartalmazó kamra viszonylag közel található a felszínhez, csak olyan 4-5 km mélyen. A talaj szintjén néhol 100-200 C fokot mérnek, míg 13 méter mélyen egészen 610 C fokot. Az étterem sem véletlenül került ide: része a látványosságnak, hogy be lehetett menni a „sütőhöz”, ami olyan volt, mint egy mélybe vezető kőkút, amire rácsokat tettek. Ide tették a húsokat sülni, a vulkán erejét használva az ebédhez. Ki is volt írva, hogy vigyázat, nagy a forróság, és tényleg, próbáltam lenézni a lyukon, bele a vulkán szemébe, de nem tudtam, mert olyan forró légoszlop szállt fel. Megérintettem a kőkutat, kellemesen meleg volt a fala, és a lábam alatt éreztem a cipőn át is, milyen meleg volt a talaj is.
Yaiza bájos városkáján keresztül is kaphattunk a vulkanikus tájból. Lényegében bármerre mentünk, a szigetnek ezen a csücskén is ez fogadott minket, de az északi, Orzola környéki területen is ugyanúgy több méter magas lávaerdő vette körül az autóutat. Belegondolni is elképesztő, mekkora munkával sikerült termőterületet kicsikarnia az embereknek a tűzhányók területén, ahogyan néztem a balra elterülő formátlan kőhalmot és a jobbra lévő, gondozott szőlőtőkéket.
Yaiza - a templommal szemben áll a kocsma
El Golfo egy apró, fehér házakkal teli falvacska, amit leginkább a mellette lévő Charco de los Ciclos miatt keresnek fel a turisták. Valaha ez is egy kráter volt, aminek egyik oldala már az óceánba veszett, így az öböl fekete homokos strandján feküdve pont a tűzhányó kellős közepén heveredtünk le. Lélegzetelállító színek vártak itt: a kráter fala körös-körül sárgás-vöröses, omlós kőzetből volt, a föveny fekete homok volt, míg az öböl hátsó részén fennmaradt egy kis tavacskányi tengervíz, amiben a véletlen pont az algák számára roppant kedvező körülményeket hozott létre, így méregzöldre festették annak vizét. És persze ott volt a mélykék óceán, amiben most sem szabadott volna ennyire megbízni, csak távolból kellett volna csodálni: tőle kissé távolabb heveredtünk le, de a semmiből jött óriási hullám már vitte is a cipőket, zoknikat, mindent, amit talál. Jól is esett a vizes cipő tulajdonképpen, úgyis nagy volt a hőség…
Charco de los Ciclos - egy régi kráter belseje valójában
A part mellett is érdemes volt gyalogolni, akár órákat is, mert ezen a szakaszon a láva egyenesen az óceánba folyt bele: az út egyik oldalán a lávatenger fekszik, míg a másik oldalán hatalmas, fekete sziklákat mos a víz időtlen idők óta.
Elképesztő formák maradtak így hátra: van, ami ezek közül rajta van a turisták térképén, mint például a Los Hervideros, ami egy V alakú öböl magas kőfallal, amibe barlangokat vájt a víz és óriási robbanásokkal csapkodják a hullámok, dolgozva szépen lassan az újabb hasadékokon és barlangokon.
Los Hervideros - az apró fehér pöttyök a távolban az emberek. Gigantikus kőoszlopok ezek!
A középen megmaradt kőoszlopra be is lehet sétálni, és közelről nézni az alattunk, mellettünk becsapódó hullámokat, érezni, ahogyan megremegnek a kőoszlopok, amiken állunk, és remélni, hogy nem most dől össze az egész. Kicsit odébb másik boltívet is találtunk, amit a turisták nem fedeztek fel, hiszen ide nem építettek ki parkolót és a térképeken sem szerepel, de attól még lenyűgöző volt, hogyan koptatta a víz a köveket, fehér, tejszerűen habzó hullámcsapásaival.
Lanzarote nem véletlenül kapta a vulkánok szigete elnevezést, egyedülállóan idegen a táj, amit mindenfelé tűzhányók kereteznek. És ne feledjük, hogy a helyzet kontrol alatt van, folyamatosan figyelik a szeizmikus mozgásokat a tudósok, így bátran látogatható! :)
