Lleida egy viszonylag ismeretlenebb szeglete Katalóniának, a közeli Costa Brava sziklás tengerpartja jóval több látogatót vonz, mint ez a belső tartomány. Igazi eldugott kis csoda ez a környék, mi magunk sem tudtuk, hova tartunk, amíg meg nem láttuk ezt a lélegzetelállító területet.

Egyszerűen kirándulni akartunk, és erre számtalan lehetőség kínálkozik Katalóniában, hiszen rengeteg túraútvonallal rendelkeznek a különböző hegyláncai és völgyei. Kinéztük a híres Pedraforca környékét, hogy ezt a jellegzetes hegyet milyen jó lenne megmászni, és persze szállás is kellett, így elkezdtük a netet bújni. Nem nagyon találtunk kedvezőt így a síszezon kellős közepén, de hirtelen elénk került egy olyan hirdetés, ami lényegében teljesen máshol volt, viszont beleszerettem, hogy igen, itt szeretném a hétvégét eltölteni. Pedraforca várhat, majd egyszer máskor találkozunk. Irány a Montsec hegység és Terradets!

Döbbenetes éjszakai sötétségben utazni, mert csak annyit érzékeltünk, hogy sokat kanyargunk, nyilván a hegyek miatt, néha átmegyünk hidakon, nyilván a folyók és víztározók miatt, de körülbelül ennyi. Másnap így hatalmas meglepetés volt a kilátás. A szállásunk közvetlenül a cellersi víztározó partján feküdt, így az erkélyen kinézve elakadt a lélegzetünk. Szemben a Montsec hegység vonulatai gyűrődtek, a lábai előtt pedig ott terült el az a hatalmas vízfelszín, a Noguera Pallaresa folyó felduzzasztott vize.

A víztározó

1935-ben hozták létre a víztározót, egyrészt hogy a víz energiáját kiaknázzák, másrészt hogy a kicsivel északabbra és valamivel délebbre fekvő másik két víztározó szintjét jobban tudják szabályozni. Gyönyörű hegyvidék ez, magyar szemmel nézve vad táj, magas csúcsokkal és vad folyókkal, amik mély árkokat vájtak ki maguknak a hosszú évmilliók alatt. Az ember pedig a maga képére formálja, alakítja a természetet, és energiát termel... Félelmetes belegondolni, milyen lehetett kialakítani ezt a mesterséges medencét és vízzel árasztani el, miközben a mélyben valahol még mindig ott van például a XII. századi Sant Miquel de Cellers monostor romja, immár hosszú ideje a víz alatt. Vajon a gróf, aki megépíttette, gondolta volna, hogy utódai egy nap vízzel árasztják el, az egész völggyel együtt? Nehéz helyeselni egy ilyen lépést, még ha az eredménye ez a csodálatos látvány is, és egy olyan energiaforrás, ami azért viszonylag barátságos és szimpatikus módon termel nekünk elektromosságot, hogy például bekapcsolhassam a számítógépet, amin most is éppen írok.

A másik nagy meglepetés a titokzatos Congost de Mont-rebei név mögött rejtőzött, ahova szintén véletlenül vetődtünk el. A szálláson ajánlották, mutattak egy homályos, kifakult fotót valamilyen szikláról, talán valami vizet is kivehettünk rajta, de mindegy volt, csak túrázni akartunk a környéken, élvezni a táj szépségét. Egy újabb folyót találtunk itt, a Noguera Ribagorçanát, ami egyben hosszú évszázadok óta természetes határa Katalóniának és Aragóniának. Követni kezdtük, lényegében tudatlanul, hogy mit is keresünk – abszolút spontán és felkészületlen túrázók voltunk, mentünk arra, amerre az orrunk vezetett. Így talán még nagyobb volt a meglepetés ereje, mert valami fantasztikus és nem mindennapi látvány bontakozott ki a szemünk előtt.

Itt már látszott, hogy szép látványban lesz részünk...

A folyó több mint 500 méter mély, lényegében függőleges falakat vágott ki magának ezen a szakaszon, miközben az ember azt érzi, hogy ha egy kicsit nyújtózkodik, megérintheti a szemben lévő falakat. A legszűkebb részén alig húsz méter választja el a kanyon két meredek falát egymástól, a lábunk alatt a mélységben pedig hihetetlenül és valószerűtlenül kéken zubog a folyó. A katalán oldalon lévő sziklafalba egy ösvényt vájtak, így ezen a keskeny úton végig lehet sétálni a szűk szoros mentén, amíg ki nem tágul és tóvá nem szelídül a folyó. Sajnos a közeledő sötétedés miatt nem tudtunk végigmenni, pedig a kicsit távolabbi falépcsős rész is biztosan nagyon látványos lehet.

A környék nagyon népszerű a túrázók, barlangászok és kajakosok körében, illetve sziklamászók is előszeretettel gyakorolnak a függőleges falakon. Decembertől júniusig tilos a mászás, hogy ne zavarják meg az itt élő madárfajok fészkelését. A meredek falakon olyan endemikus és ritka fajok élnek, mint a rétisas, a keselyű és a szirti sas. Nagyon könnyű terep a kirándulók számára, lényegében csak sétálni kell, ámuldozni és fotózkodni.

Amikor búcsút intettünk Lleidának, még egy utolsó ajándékkal szolgált a számunkra. Amit az odaúton sötétség borított, azt nappali fénynél nézhettük meg végre, hosszú kilométereken követve a Noguera Ribagorçana völgyét és a csodálatos, meredek hegyeket. Ismét egy olyan hely került a listára, amiből nem elég, ahova vissza kell még menni és alaposabban megismerni minden kis kincsét.