Számtalan futóversenyt rendeznek Barcelonában az egész futószezonban, ami a kedvezőbb klímának köszönhetően itt azért jóval hosszabb, mint Magyarországon – mondhatnánk, hogy egész évben tart, mert még szilveszteri futás is van. Az egyik leghíresebb ezek közül a Tűzoltók Versenye, azaz a Cursa de los Bomberos, ami Spanyolország második legnagyobb létszámú versenye.
Idén április 21-én került megrendezésre a 10 km-es futás, egy héttel a bostoni maraton tragédiája után, egyszerre a londoni és hamburgi maratonnal. Külön érdekesség, hogy a robbantások ellenére mindhárom rendezvényen rekordszámú részvevőt és nézőt regisztráltak, de talán éppen a robbantások miatt. Így fejezték ki a futók az együttérzésüket az áldozatok iránt, és ezzel a gesztussal hangsúlyozták, hogy mennyire kegyetlen és barbár tettnek tartják a merényletet.
Fél perces megemlékezés a bostoni eseményekre
Katalóniában 1999-ben kezdődött az egész, amikor Barcelona tűzoltói és a pipás sportcég összeállt, hogy szervezzenek egy nyílt futóversenyt. A cél az volt, hogy jobb munkakörülményeket harcoljanak ki a tűzoltók számára. Azóta hihetetlen népszerűségre tett szert; az idei versenyre március elejétől lehetett nevezni, és hetek alatt elfogytak a helyek, lényegében még márciusban, pedig 26 500 főig engedték a regisztrációt!
Akik nem voltak elég gyorsak, azok ki is maradtak a futásból. Ezekre a versenyekre elvileg van egy nevezési díj, amiért cserébe adnak pólót, frissítőket a futás során, esetleg érmet, rágcsálnivalót, és biztosítást. Így aztán akinek nincsen megfelelő rajtszáma, ami igazolja a befizetést, az nem indulhat a versenyen. A magyarokról elterjedt, hogy mindig ügyeskedni akarnak és lehetőleg mutyiban elintézni a dolgokat, de ez ugyanúgy igaz a spanyolokra is, és valószínűleg szinte minden nemzetre. Így aztán mindig vannak, akik ügyesen megoldják a problémát, például lefénymásolják a rajtszámot, vagy keresnek hasonló színű pólót a szekrényben. Hát, a spanyolok sem csak angyalok, elég sok ember jelent meg a tavalyi mezben vagy valami hasonló árnyalatú pólóban...
Ameddig a szem ellát (és a kanyaron túl is), futók sora várja a rajtot
Mindenesetre érthető, hogy a város és környékének minden futója részt akart venni ezen az eseményen, mert ez az egyetlen olyan hagyományos futás, ami valóban valamilyen nemes ügyért harcol. Katalóniában és egész Spanyolországban egyetértés van abban az egyben, hogy a rendőrséggel és a polgárőrséggel senki sem szimpatizál, sőt! Rengeteg kép járta be a sajtót, ahogyan ezeknek a szerveknek a képviselői csúnyán visszaéltek a hatalmukkal, és az egyébként valóban békés tüntetéseken ártatlanokat, nőket és gyerekeket bántalmaztak. Spanyolországban a hitelesek helyzete is sokkal rosszabb, mint Magyarországon. Ha valaki hitelt vett fel, és elveszítette az állását és nem tudja fizetni, akkor nem csak hogy az utcára kerül és a lakás a banké lesz, hanem ennek ellenére is tovább kell fizetnie a hitelt, anélkül, hogy valaha is az övé lenne a lakás. És ezekben az esetekben a rendőrség az, aki az utcára teszi az embereket, ami megintcsak nem segít a népszerűségükön.
A hősök, a 20 kilós védőöltözetben
Így aztán ebben egységes az ország: a rendőröket mindenki megveti, ezzel szemben a tűzoltókat, akik máig neutrálisak a politikai életben, viszont életeket mentenek, na őket imádják. Pár hónapja például a katalán tűzoltók félmeztelenre vetkőztek, hogy egy fali naptárhoz pózoljanak, aminek a bevételét ételadományokra és a rák elleni küzdelemre fordítják. És különben is, van a tűzoltóknak egy sajátos szexepilje: erősek, bátrak, és megmentik a rászorulókat, így aztán ők a mai kor romantikus lovagjai. A futóversenyen elindultak ők is, a körülbelül 20 kilós védőöltözetükben és sisakjukban futották le a távot.
Maga a verseny délelőtt tízkor kezdődött. Elől sorakoztak fel a profi futók, mögöttük pedig többszáz méteren át az amatőr részvevők, a férfiak kék, a nők narancs színű hivatalos mezben. Nagy ujjongás és integetés volt, amikor a távirányítású, minihelikopternek kinéző repülő kamera az emberek feje fölé ért, persze mindenki benne akart lenni a „tévében”. Aztán a bostoni tragédia áldozatai és sérültjei tiszteletére fél perces néma csendet kértek a futóktól.
A rajt hosszú percei - jól látszik, milyen sokan voltunk
Amikor a verseny elrajtolt, akkor lehetett érezni, hogy nem véletlen, hogy több embert már nem engedtek részt venni, mert hihetetlen tolongás volt az első kilométeren, és egészen a legutolsó méterig kerülgetni kellett egymást és nem igazán oszlott el a tömeg egy pillanatra sem. Viszont a hangulat remek volt, még egy versenyen sem láttam ennyi szurkolót az útvonal két oldalán. Különösen amikor elfutottunk egy-egy tűzoltóautó mellett, aminek a tetején fiatal tűzoltók hajráztak a népnek, akkor volt nagy ujjongás. Egy darabig egy tempóban futottam egy tűzoltóval, aki a teljes menetfelszerelésben teljesítette a távot, és szemmel láthatóan nagyon szenvedett a melegben a plusz súlytól. Folyton-folyvást megéljenezték a nézők, és ugyan a gyerekek pacsira nyújtották a kezüket, de szegénynek arra sem volt energiája, hogy viszonozza ezeket a kedves gesztusokat, csak meredten nézte a cipője orrát futás közben és küzdött keményen minden egyes méterért. Később is láttam pár tűzoltó csapatot, akik már nem is erőlködtek, egyszerűen sétáltak, de így is óriási tapsviharban részesültek, mindenki megértette, hogy milyen átkozottul nehéz dolguk lehet azzal a plusz húsz kilóval. Az ideális futóidőnél azért jóval melegebb volt, nekem is lilult az arcom, ahogy ilyenkor kell, valószínűleg ennek köszönhetően kérdezte meg tőlem valaki futás közben, hogy jól vagyok-e...
De mint mindig, most is hatalmas élmény volt. Ilyenkor az egész város átváltozik, mintha egy óriási edzőtáborban lenne az ember. Vasárnap reggel általában kihaltak az utcák, de ilyenkor csak úgy nyüzsög a nép, mindenhol futócipős motorosok és gyalogosok közelednek a versenyhelyszín felé, egyedül vagy kisebb csapatokban, és büszkeség tölti el az embert, hogy ő is részese lehet a futók társadalmának. A nehezebb emelkedőkön felfutva hálás vagyok, hogy vannak emberek, akik ott állnak az útvonal mellett és szurkolnak ismerősnek, ismeretlennek. A lejtőkön persze a rendezőknek vagyok hálás, hogy jaj de jó útvonalat választottak... Mindig csodás érzés beérni a célba, majd leheveredni a Parc de la Ciutadella füvére és megpihenni, nyújtani az izmokat a simogató napsütésben több tízezer futótárssal együtt. Semmihez sem hasonlítható érzés, amikor az ember hazateker, és a város másik felében összeakad egy másik biciklissel, aki ugyanúgy a Cursa de los Bomberos mezében virít, és cinkos nevetés ül mindegyikőtök arcára, hogy igen, mi ott voltunk, megcsináltuk. Aki még nem tudná, annak mondom: futni jó!