Időnként elkap a lendület, és ilyenkor valami belső vágy hajt, hogy minél többet tudhassak meg Spanyolország kultúrájáról. Nem csak a történelmét akarom megismerni, vagy az embereket, a városait, a nyelvét, hanem ahogy egyre feltűnőbbek a szememben a spanyol jellegzetességek, a mentalitásbeli különbségek, úgy szeretném minél jobban érteni, hogy miért gondolkozik ez a nép úgy, ahogy. Mint amikor a kapcsolat elején a szerelmünkkel átbeszéljük az éjszakákat, mert mindent tudni akarunk a múltjáról és a gyerekkori álmairól, valahogy úgy vagyok én is a spanyol kultúrával.

Ez talán abszurdan és könyvmolyosan hangzik, de az egyik legkedvesebb módszerem erre az irodalom: belemélyedni egy könyvbe, ami egy érdekes és elgondolkodtató történet elmesélése közben, mellékesen bemutatja azt is, hogyan éltek, haltak, szerettek az emberek. Nincs jobb annál, mint az írók, költők szemüvegén át megismerni a spanyolságot. Viszont akárhogyan is próbálok visszaemlékezni az irodalomórákra, nem sok spanyol irodalmat tanultunk, pár korábbi alkotót leszámítva lényegében csak Cervantes és García Lorca neve merült fel az emlékezetemben a magyar szakról... na igen, itt azért nagyon is megtörténhetett, hogy nem figyeltem eléggé, és csak bemagoltam (ha egyáltalán...) valami számomra ismeretlen spanyol irodalmi adatot, nevet, kötetcímet arra az esetre, ha ilyen tétel kerülne elém, anélkül, hogy esély lett volna bármi valódi kötődés kialakulására köztem és a spanyol író, költő között. Elismerem, könnyen megeshet ez is, de a ma szempontjából az a lényeg, hogy nem emlékszem másra. Persze, dél-amerikai, spanyol nyelvű irodalom az akad jócskán, de azt nem akarom ide keverni, számomra az teljesen másik kultúrkör, amiért ugyanúgy lehet rajongani, és rajongok is, na de akkor is, az más tészta.

Tudatlanságom azért is szégyenletes, mert utánanéztem, és öten is kaptak irodalmi Nobel-díjat, ami pont ötször több, mint ahány magyar. Persze a Nobel-díj szép és nagy dolog, de azért nem attól képvisel valami érteket, mert a svéd akadémia díjazta. Viszont ott van a Don Quijote, amit lehet unni, szeretni vagy utálni, de az biztos, hogy nagy vállveregetés jár érte, hiszen hatalmas úttörés volt Cervantes részéről: ez volt az első újkori regény a világirodalom történetében. Nem csak a spanyolok, de az egész emberiség két szélsőséges karakterét mutatja be: a végletekig realista, gyakorlatias és ábrándok nélküli életet Sancho Panza képviseli, míg az örök álmodozó, délibábokat kergető típust Don Quijote szimbolizálja.

Egy kicsit könnyedebb, populárisabb regényt is találtam, ami a XII. századi Katalóniát és Barcelonát mutatja be, ez Ildefonso Falconestől A tenger katedrálisa. Igazából kicsit hajaz Ken Follett Katedrálisára, de nagyon jól meg lehet ismerni a középkori feudális rendszert az akkori Katalóniában, a jobbágyok, kereskedők és céhek életét, a korabeli érdekviszonyokat a környező nemzetekkel, királyságokkal. Végigköveti a Santa María del Mar katedrális építését egy fiatalember életén át, aki jobbágyként jön a világra, de szabad ember lesz; persze van benne szerelmi szál is, érzelmi vonal is. Történelmi regényként nem rossz, bár jellemfejlődést és hatalmas irodalmi mélységeket ne keressünk benne. Viszont a könyv elolvasása után egészen más élmény ellátogatni a Santa María del Mar katedrálisba, vagy akár csak elsétálni mellette, mintha régi ismerősök lennénk, akik ismerik egymás gyökereit, történetét.

Ugyan nem spanyol író, de Hemingway részt vett a spanyol polgárháborúban, és akármerre is kalandozunk el a spanyolságban, többnyire a polgárháborúnál vagy a Franco-rezsimnél lyukadunk ki – emiatt érdemes behatóbban is tanulmányozni. Az Akiért a harang szól a polgárháború partizánjainak világát mutatja be, persze egy amerikai nézőpontjából, de akkor is, Hemingway tényleg ott volt, a saját szemével látta a harcokat. Az a furcsa benne, hogy ő a tipikus macsók életét élte, ahogy a regényeiben is a bátor, vakmerő férfiakról és azok kemény, férfias életétől ír: háborúkról, vadászatokról, bikaviadalokról. Mindez manapság már idejét múlt, senki nem isteníti többé például a bikák ünnepélyes és költői legyilkolását, viszont ha úgy vagyunk a bikaviadalokra kíváncsiak, mint egy roppant erős spanyol hagyományra, amit szintén meg kell ismernünk a teljesebb kép miatt, akkor ajánlom a Halál délutánt is mindazoknak, akiknek bírja a gyomra.

Ha századelő és polgárháború, akkor nem maradhat ki García Lorca sem, aki nekem kicsit a spanyol Radnóti. Lírájával és színházi drámáival az andalúz hagyományokat, a spanyol családi élet nehézségeit szólaltatta meg, majd ahogy erősödött Franco hatalma, úgy egyre hangosabban szólalt fel a szabadság és a liberalizmus mellett. 1936-ban, azóta is tisztázatlan körülmények között végezték ki. Rendkívül színes és eseménydús életéről és tragikus haláláról filmek, könyvek születtek, de mindenképpen érdemes belelapozni egy-egy verseskötetébe, vagy egy-egy drámáját elolvasni, esetleg színházban megnézni, sokat elmesélnek ezek is a spanyolságról, egy adott történelmi szakaszban.

Végül egy rendkívül izgalmas mai spanyol íróval fejezném be a felsorolásomat, aki mágikusan tudja megidézni Barcelona hangulatát, a szűk utcácskáit a gótikus negyedben, a Tibidabo rejtelmességét, és a háttérben azért itt is felsejlik néha egy-egy jellegzetes szereplője vagy áldozata a Franco-diktatúrának. Carlos Ruiz Zafónnak három felnőtteknek szóló regénye van, amelyek Az elfeledett könyvek temetője sorozat részei, összefonják őket a közös motívumok és szereplők. A szél árnyéka az első rész, ami hihetetlen népszerűségnek örvend világszerte, tényleg egy letehetetlen könyv, és aki megszerette a világát, az biztosan elolvassa majd a folytatásokat is: az Angyali játszmát és a Mennyország fogságábant.

Ez a lista tökéletesen szubjektív és messze nem a teljesség igényével készült, ezért kezeljük is eszerint... de hátha bármelyik könyv egy kellemes olvasmányélményt okoz vagy új ismereteket ad. Viszont ha valaki tud még más jó irodalmi művekről, amik által jobban meg lehet ismerni a spanyolokat, akkor örömmel veszek minden ötletet!