>
Ez a bejegyzés kivételesen a futóbolondoknak szól: hogyan lettem én is az, és milyen Spanyolországban futkározni a Margit-sziget pudingpályája után.
Amióta az eszemet tudom, utáltam futni. Emlékszem, hogy mennyire nem szerettem a tesiórai kötelező köröket, és hogy hogyan bujkáltunk a tanár elől a suli előtti bokorban K.-val, hogy legalább egy-egy kört megspóroljunk. Mindig imádtam a csapatsportokat, de azt elképzelhetetlennek tartottam, hogy labda nélkül futkározzak csak úgy, cél nélkül!
Egyszer aztán egy szép nyári estén valakinek az az ötlete támadt, hogy menjünk ki a Margit-szigetre futni. Jó, hát miért is ne, jó buli lehet, így szépen felöltöztünk alkalomhoz illően és nagy nehezen, levegőért kapkodva lefutottunk kétezer métert. Annyira hihetetlen volt, hogy ennyit le bírtunk futni, hogy meg kellett ünnepelnünk ezt a Sarkkertben, egy jó fröccs mellett. Egyre élvezetesebb program lett a közös futás, ahol gyorsan lefutottuk a napi adagot, hogy aztán minél hamarabb folytathassuk a beszélgetést a Sarkkert ropogós faszékein. Aztán teltek az évek, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy akikkel hosszú évek óta közösen jártunk kocsmázni, bulizni, azokkal most egy városi futóversenyre készülünk, és én talán le tudom futni életemben először a hét kilométert. Sikerült, és elvarázsolt a budapesti futóversenyek hangulata, ahol több ezer emberrel futhattam együtt, miközben vadidegenek szurkoltak oldalt, hogy sikerüljön legyőznöm magamat és egyre jobban kitolni a határaimat. Aztán fokozatosan nőttek a távok, és mostanra hosszú évek óta függő vagyok, ha egy-két hétig nem futok, akkor már nem bírok magammal; minden tagom fáj, bemerevedik és mozgásért kiált.
Így történt, hogy rászoktam a futásra és az amatőr futóversenyekre. Budapesten az összesen elindultunk a barátokkal, ami csak létezett. Nagyon imádtuk, előző nap a nagy zabálásokat, az izgulást, és kivételes élmény lett minden egyes alkalommal keresztülfutni a gyönyörű városunkon. Minden elismerésem a remek szervezésnek ami nem csupán zökkenőmentessé, de élménytelivé tette ezeket a futásokat; máig emlékezetes például az, ahogyan futottunk az Andrássyn a tömeggel, és minden második sarkon egy-egy színpad várt minket, az egyiken egy gyönyörű, hatalmas fekete zongorán játszott valaki, a másikon pedig egy vonósnégyes húzta... Azóta rengeteg élmény ért ezeken a rendezvényeken, sok boldog, vidám pillanat, és talán csak egy-egy kellemetlen, gyomrot szorongató, ahogyan végigkísérték az elmúlt éveket ezek a futások és a felkészülések. Amikor először Malagába költöztem, már akkor is mindig úgy kerestem albérletet, hogy minél közelebb lehessek a tengerhez, hogy karnyújtásnyira legyen a világ egyik legjobb futópályája, a tengerpart. Nincs ahhoz fogható, amikor az ember futás közben a tenger fölött felkelő, vörösen izzó holdat bámulja, és a friss, sós levegőt lélegzi be. Minden nap több ezer ember kocog Barcelona partján is, és minden alkalommal máshogy fúj a szél, mások a felhők, mások a hullámok: megunhatatlan az élmény. Amit még imádok a spanyol partokban, hogy amolyan kültéri sportjátszóterekkel tűzdelték ezeket tele: időjárásálló gépeken lehet nyújtani, erősíteni.
Sportgépek a malagai parton
Magyarországon a BSI rendezi meg ezeket a futóversenyeket, Spanyolországban ez kicsit másképp van. Itt városonként külön irodák vannak, amik ezeket a rendezvényeket egymástól függetlenül megszervezik - ez végülis érthető, mert jóval nagyobb az ország területe, sokkal több központja van, nem annyira vízfejű ország ez, hogy lényegében a fővárosban legyen minden. Már itt Katalóniában sem találtam egy központi katalán futóirodát (ha valaki tud egyet, szóljon!), egymással párhuzamosan kerül megrendezésre például a castelldefelsi, a sitgesi és a barcelonai maraton vagy félmaraton. Minden városka külön kitalálja a maga kis versenyeit és lebonyolítja. Az érdeklődés viszont hatalmas, tényleg szinte minden bokorban terem egy futóverseny. Ami még érdekesség, hogy rengeteg kis egyesület van, hol hivatalos, hol nem hivatalos. Barcában nagyon pezsgő nemzetközi élet van, rengeteg külföldi él itt, akik ugyanúgy, ahogyan én is, hátrahagyták otthon a futócimboráikat, de itt is szeretnék folytatni nem csak a futást, hanem az azzal járó közösségi élményt is. A CoachSurfingtől elkezdve a Meetupig minden világcsavargót összefogó oldalon vannak futócsoportok is, és ezeknek a segítségével találhatnak az expatok új futópartnereket.
Castelldefels
Első itteni versenyélményem a castelldefelsi rendezvény volt úgy egy hete, a Marató del Mediterrani, ahol maratont, félmaratont és 10 km-es távot lehetett futni. Elég magas elvárásaim voltak, hiszen az otthoni versenyek színvonalához szoktam, és úgy összességében rá kellett jönnöm, hogy itt is megvan a minőség, mégis teljesen más dolgok voltak, amik különlegessé tették. Castelldefelsről azt kell tudni, hogy olyan 20 km-re van Barcelonától, gyönyörű kis dombocskái vannak, az egyik tetején egy váracskával, a homokos tengerpartján lobog a két méteres tengeri fű, és ’92-ben itt rendezték meg a kajak-kenu olimpia futamait. A verseny helyszíne az olimpiai kanális és a tengerparti sétány volt, így nekem ez egy nagy plusz volt, hogy nemcsak hogy az imádott parton futhatok, bámulva közben a hullámokat, hanem ráadásul az olimpia korábbi színterén. A rajt reggel 9-kor volt, és ami még itt speciális, hogy elég későn kel a nap, aznap konkrétan 8:15-kor, így amikor reggel 8-kor kinéztem a kocsi szélvédőjén, annyit láttam csak, hogy koromsötét van, úgy szakad az eső, hogy ki sem látok, amikor egy pillanatra pedig mégis, akkor is csak annyit, hogy a pálmafák hajladoznak a szélben. Nem volt valami biztató a dolog, de nem véletlenül mondják, hogy hajnal előtt a legnagyobb a sötétség. Ahogy kivilágosodott, pikk-pakk elállt az eső, és mire az óriási tócsákat kerülgetve túl voltunk a rajton, már a nap is előbukkant.
Az olimpiai kanális
A versenyeken minden ötödik kilométernél szoktak frissítőket, szivacsokat osztogatni, ami hatalmas nagy segítség a szervezetnek, újra erőre kap ilyenkor. Budapesten általában vizet, izotóniás italt adnak, enni pedig banánt, szőlőcukrot, és az emberek nagy része sétál egy pár métert, miközben ezek segítségével egy kis energialöketet kap. Az italok itt is ugyanazok voltak, csak ha már mediterrán országban vagyunk, akkor a banán mellé narancsgerezdeket és földimogyorót, mogyorót, diót adtak. Az lepett meg, hogy itt talán én voltam az egész mezőnyben az egyetlen, aki ezeken a pihenőkön valóban lelassított és úgy szemezgetett ráérősen a mogyikból, mindenki más futva evett-ivott, mint a profik. Nem értettem, és azóta sem értem a dolgot, ilyen hosszú távokon mit számít már az az egy perc különbség? Ami még tetszett nagyon, hogy a verseny után az olimpiai öltözőkben lehetett lezuhanyozni, bár igazából semmivel sem volt szebb, mint egy sima uszodai öltöző, dehát a hangulata, az ugye egészen más! Aztán mindenki szépen felkereste a büfét, kiválasztotta, hogy milyen tésztát és innivalót kér (ezek jártak a versenyzőknek), lecsüccsent az olimpiai lelátóra a napsütésbe, megette a tésztáját és nézte közben, ahogy befutnak a maratonisták.
Az ajándékok a versenyzőknek: nagy pirospont a női szabású pólóért! :)
Összességében nagyon jó kis szervezés volt itt is, bár nem volt nagy füstje a dolognak, nem voltak zenészek az út mentén, ahogyan a szurkolók is sokkal kevesebben voltak. Hiányolom, hogy nem készült túl sok fotó, például nincs kép az összes beérkezőről, sőt, ahogy elnéztem, csak az élfutókról van. Ha valaki azért kíváncsi az egész hangulatára, érdemes az alábbi videóba belekukkantania. Én megnézek még magamnak pár ilyen versenyt, különösen izgat a barcelonai, aminek jóval nagyobb a renoméja. Úgyis azt mondják, ez az egyik legjobb városnézési mód: nincsenek autók, bejárod a város legszebb pontjait, és pár óra alatt megvan!
