Barcelonában rengeteg bár és szórakozóhely van. Akár a központi negyedekben, akár a külvárosokban járva számtalan jó kis beülős helyet fedezhetünk fel, és a klasszikus táncos bulihelyekből is akad jópár. Amiből általában hiány van, és ezért sokkal nehezebb rátalálni, az az élőzenét kínáló bár. Rábukkantam mégis egyre, aminek az eredetisége óriási meglepetésként ért – le is írom, hogy miért, habár ha valaki ezt elolvassa, attól pont a meglepetés erejét veszem el. Szóval mondhatnám azt is, hogy mindenkinek el kell mennie a barcelonai Pipa Klubba, ha erre jár, és pont. Azok olvassanak innen csak tovább, akik önként lemondanak a rácsodálkozás öröméről!

A Plaza Realon beszéltük meg a találkozót, amiről azt kell tudni, hogy a központ központjában helyezkedik el, a város leglátogatottabb zegzugos kis negyedében, a Góticban, és Barcelona leghíresebb és legzsúfoltabb sétányáról nyílik, a Rambláról. Így aztán a szép neoklasszicista tér minden oldalán turistáktól hemzsegő, minden eredetiséget nélkülöző éttermek, szórakozóhelyek bújnak meg az árkádok alatt. Amikor a téren a hármas számot kerestem, meglepődve láttam, hogy talán éppen ez az egyetlen ház, ami előtt nincsen se étterem, se bár, és furcsállottam, hogy is lesz ebből koncert? Meg egyáltalán, hol van ez a Pipa Club, ahova igyekeztünk?

Plaza Real

A cím helyes volt, tényleg a hármas szám alatt volt a hely, viszont nem az utca szintjén, hanem az emeleten! Spanyolország egyik érdekessége a polgárháború zavaros időinek maradványaképpen, hogy a kapucsengőkön sosincsen kiírva a név, csak az emelet és az ajtó, hogy ezzel is nehezebb legyen beazonosítani, esetleg megtalálni a rendőrség által keresett embereket. A hármas szám alatt azonban az egyik kapucsengőn a sok hosztel csengője mellett feltűnt a név: Pipa Klub. Kicsit zavartan becsengettünk, mire kérdés nélkül felhangzott a berregő hang, és kinyílt a kapu. A szűk lépcsőházban elkezdtünk azon gondolkozni, hogy vajon jó helyen vagyunk-e, és melyik lakás is lehet a mi helyünk, amikor észre vettük, hogy az egyik bejárati ajtó résnyire nyitva van: egy összehajtogatott kartonlapot rögzítettek a kerethez, hogy ne csukódhasson be a zár. Kicsit tanácstalanul álldogáltunk egy darabig, de a lakásból kiszűrődő zene meggyőzött minket, hogy ez lesz az, amit keresünk, és benyitottunk.

Hirtelen mintha visszarepültünk volna az időben, a XX század eleji alkoholtilalom, vagy a XIX század végi angol klubok idejébe. Egy lakás előszobájában találtuk magunkat, ódonfekete fából készült tükrös előszobaszekrénnyel, ahol ismeretlen emberek sétáltak el előttünk sörrel a kezükben, ránk se hederítve. Mintha egy titkos társaság sötét találkozóhelyén lettünk volna, valahol azt vártam, mikor kérik a jelszót tőlünk, vagy dobnak ki minket mint illetéktelen betolakodókat... Óvatos kíváncsisággal sétáltunk be a szomszéd helyiségbe, egy nagyobbacska szobába, aminek a végében egy hosszú bárpult állt. Oldalt vastag bársonyfüggöny takarta el félig az átjárót a folyosóra, ahonnan több további terem nyílt: az egyik a biliárdszoba volt, falán vitrinekkel, amikben a pipázás kultuszának állítottak emléket, bemutatva annak mindenféle kellékeit képekkel és rengeteg fajta pipával. Középen természetesen egy biliárdasztal állt, hanyagul rádőlve iszogattak, beszélgettek az emberek a félhomályban. Az ablakok vastag deszkákkal voltak elsötétítve, ezzel is növelve a titokzatos légkört. A folyosóról két másik szoba nyílt még: az egyiken a Belépni tilos! felirat díszelgett, a másik viszont egy tágasabb terem volt, szintén elsötétített ablakokkal, túlsó végében egy színpaddal, előtte 5-6 sornyi székkel.

Pipa Klub, egy egyszerű hétköznapon

Az egész lakásban intim hangulat uralkodott a vastag, vörös bársonyfüggönyöknek, a tükröknek, a visszafogott fényeknek és az andalító, századeleji zenének köszönhetően. A falakon többnyire a pipázáshoz kapcsolódó tárgyak, képek lógtak, kivéve a bár szobáját, ami a Sherlock nevet viselte. Itt Sherlock Holmes világa elevenedett meg; a falakon cikornyás betűkkel írt levelezéseket lehetett olvasni a regények különböző szereplőivel. Sir Henry Baskerville, Jo Cartwright  és természetesen a híres Watson és Sherlock Holmes levelei számoltak be a sikeresen megoldott bűnügyekről. Az egyik falon egy emléklap tanúsította, hogy a Pipa Club már harminc éve létezik, de amikor a bárpultban kérdezősködni kezdtem, hogy mi is ennek a helynek a története, nem tudtam meg ennél semmivel sem többet. A lakást egyébként főleg helyiek és a városban élő külföldiek látogatták, és bennem nem szűnt meg sehogyan sem az az érzés, hogy mégiscsak mind egy titkos társaság tagjai, hiszen erre a helyre nem esik be véletlenül az ember, csakis a köztudatban keringő városi legendák útján szerezhettek tudomást róla.

Tíz órakor aztán elkezdődött a koncert, és a korábbi varázslatos hangulatot tovább mélyítette a felcsendülő zene. Aznap a Shine nevű banda játszott, akik a nagybőgővel, az akusztikus és a manouche gitárral a  jazzt ötvözik a cigányzenével, és ennek eredményeképpen valami fergeteges tangó-gypsy-swing zene születik. Zeneileg és hangulatra is picit a Hot Jazz Bandre emlékeztettek az otthoniak közül: századeleji eleganciájukhoz az öltöny, a keménykalap és a fekete-fehér gengsztercipő is hozzátartozott, nem csak a zenével, de az öltözékkel, az előadásmóddal, a régi mikrofonnal is időutazásban részesítették a hallgatóságot. A mód, ahogy játszottak, szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy az életük a zene, minden pillanatban tökéletesen együtt éltek a hangszereikkel, a muzsikával és a közönséggel. A hallgatóság körében ült pár ember gitárt, hegedűt rejtő tokkal, és meglepő módon néha felpattant a tokok zárja, felkéredzkedtek a színpadra hangszerestül, és néhány szám erejéig beálltak játszani, esetleg énekeltek egyet-kettőt, majd átadták a helyet másik játékosoknak. A zenészek közül egyébként egyértelműen a különleges manouche gitáron játszó fiatalember volt a legkarakteresebb, akiből a színpadon zenélve hasonló kisugárzás áradt, mint a Csokoládéban Johnny Depp figurájának, el is képzeltem, hogy a koncert után vajon ő is továbbáll vándor cigányzenészként, és vajon ő is a lakóhajóján utazik-e tovább.

Shine

A klub egyébként nem véletlenül kapta a nevét, a pipát kedvelők népszerű találkozóhelye ez: a pipaközösség előszeretettel gyűlik össze a klub eseményein, de emellett rendszeresen szerveznek mindenféle élőzenei koncertet, gasztro- és kultúresteket. Álljon itt még kedvcsinálóként egy felvétel a Shine-tól, habár sem az élőzene varázsát, sem a hely hangulatát nem tudja visszaadni... ezt a saját szemünkkel kell látni.