The Rock

Van valami betegesen furcsa abban, ahogy bérelt autónkkal elhagyjuk az andalúz spanyol városkákat és a barátságosan mosolygó spanyol arcokat, akik kézzel-lábbal integetnek, magyaráznak, akár kérjük, akár nem. Mert ezután keresztben áthajtunk egy reptéren, elsőbbséget adva a repülőknek, belépünk Nagy-Britanniába, a királynő felségterületére, és feltűnnek a klasszikus angol szemetesek és egy fanyar képű, minden szó nélkül az utunkba álló bobby, aki némán, szenvtelenül rázza csak a fejét, mert nem hajthatunk be az utcába.

Beljebb hatolunk Gibraltár területére, és mellbe vág minket az angol sorházak látványa, mintha Notting Hillbe keveredtünk volna, zavartan nézzük a double deckert a dugóban, ami a pálmafákat súrolja magas tetejével, és közben érezzük az arcunkon a Marokkó felől érkező tengeri szellőt. Mintha az északi boszorkány felemelt volna egy angol kisvárost az Oxford street utcatáblával és a piros telefonfülkékkel együtt és véletlenszerűen az Ibériai-félsziget egyik kinyúló sziklatömbjén ejtette volna el: Gibraltár maga egy furcsa, skizofrén tudatállapot.

Kiköpött Notting Hill

Mondhatnánk, hogy az időjárás a legrosszabb egész Nagy-Britanniában, és ha lecseréljük egy kis kellemes andalúz klímára, akkor  csak jól járhatunk, de valahogy mégsem lett szimpatikus Gibraltár. 1704-ben, a spanyol örökösödési háború alatt foglalták el az angolok a spanyoloktól, és azóta foggal-körömmel tartják ezt a stratégiailag fontos területet. Háromszáz év alatt pedig nagyon ügyeltek arra, hogy olyan körülményeket teremtsenek meg ezen a mediterrán kis földnyúlványon, mintha az anyaországban élnének, és ez adja az egész bizarr jellegét: körülnéz az ember, és aztán identitászavara és sürgős mehetnékje támad. Az utcák, az épületek, a feliratok mind kiköpött olyanok, mintha Angliában lennénk, miközben egy lélegzetelállító, ízig-vérig déli helyszínen vagyunk.

Erről a képről sem mondanám meg, hogy az Ibériai-félszigeten készült!

Képzeljünk el egy hatalmas sziklát, amit csak egy nagyon keskeny, néhol még egy kilométernél is vékonyabb sáv köt össze Spanyolországgal. Ezen a nyúlványon keresztben fekszik Gibraltár repülőtere, és itt van a határátkelőhely is. Tovább haladva a Rock, egy 426 méter magas szirt magasodik elénk, aminek a tetején laknak a berber makákók. A legenda szerint amíg élnek majmok a félszigeten, addig nem hagyják el a britek sem Gibraltárt – biztos ami biztos alapon így aztán ezek a majmok nem más, mint a Brit Honvédelmi Minisztérium védelme alatt állnak, és a történelem során akárhányszor fenyegette őket a kihalás veszélye, az angolok mindig gondoskodtak utánpótlásról, persze leginkább a katonák moráljának fenntartása érdekében.

A híres-hírhedt majmok, akik minket kis híján megtámadtak

Az egész területen minden nagyon angol, amit ember épített oda,  és minden nagyon mediterrán, amit a természet adott: az élővilág a majmokkal, a növényzet a pálmafákkal és a klíma a rengeteg napsütéssel. Az egyetlen meglepetést a jobb oldali közlekedés okozta, ez igazán nem vall az angolokra!

A kultúrák keveredésében már nem oszt, nem szoroz az Ibrahim al Ibrahim mecset

A világítótorony

Van néhány turistalátványosság Gibraltárban, amit érdemes megnézni, ilyen például a majmok sziklája, a világítótorony, a mór vár, az óváros, a botanikus kert, az ÁFA- és vámmentes övezetként népszerű bevásárlóutca vagy a Szent Mihály cseppkőbarlang. Felejthetetlen a kilátás a csak 14 km-re lévő Afrikára és a kikötőre, ami a sok hajóval egy torpedó játéktáblájára emlékeztet. Mindezeken felül pedig olyan szinten különleges és furcsa (nem feltétlenül a jó értelemben), hogy ha az ember a környéken jár, akkor érdemes egy napot rászánni.

Nem is olyan távol Afrikától

Esti kilátás Gibraltár városára, a kikötőre és a reptér kifutópályájára

A bal oldali, távolabbi hegyvonulat Afrika