A flamenco egy olyan csoda, amit látni kell egyszer az életben – sem Andalúziát, sem az andalúz lelket nem lehet teljes egészében megérteni, ha nem látogatunk el egy flamenco előadásra.  Nem véletlen, hogy az UNESCO 2011-ben az eszmei kulturális világörökség részévé választotta, ahogyan az sem, hogy minden jóravaló turista, aki beteszi a lábát Spanyolországba, látni, hallani, érezni akarja a flamencot.

Flamenco alatt érthetjük magát a zenét, az éneket vagy a táncot is, amit magáénak vallanak mind az andalúzok, mind az andalúziai cigányok. Akármelyik közösségtől ered is, az biztos, hogy helyileg Dél-Spanyolország a hazája, azaz Andalúzia. Az egyik legenda szerint a flamenco a granadai hegyek barlangjaiban született meg, az ott élő gitano-k kialakították a maguk táncát, ami kifejezte a szenvedélyes vérmérsékletüket, tükrözte a szerelem és a mindennapi élet fájdalmát és szépségét egyaránt. Aki Granadában jár, lehetősége van megtekinteni ugyanezekben a barlangokban a flamenco-t, habár ma már ez legfőképpen a turistáknak szól.

A granadai hegyek, a flamenco szülőhazája

Lehet, hogy a flamenco nem csak az önkifejezés része, hanem egy jó kereseti lehetőség is abban az Andalúziában, ahol a turizmus az egyik legfőbb megélhetési forrás, és ahol egyébként a legmagasabb egész Európában a munkanélküliségi ráta. Azonban valójában egy életformáról beszélünk. A flamenco beépül és szerves részét képezi a művész mindennapjainak, formálja a gondolkodását, az öltözködését, az életfilozófiáját. Elismerésre méltóak mindazok, akik a flamenco professzionális művelésére adják a fejüket: régen autentikus módon öröklődött, egymástól tanulták el mind a zene, mind a tánc titkát az andalúzok, ma már azonban nagyon komoly iskolák oktatják ezeket, és hosszú évek gyakorlása áll a művészek háta mögött.

Három különböző előadást volt szerencsém megcsodálni Malagában. Ebből kettő egy impozáns, de barátságos hangulatú klubban volt, ahol a hét majdnem minden napján más-más flamencoművészek léptek fel. Márványlépcsőn lehetett feljutni a terembe, fejünk fölött operaházba illő csillár lógott, a falakon fekete-fehér, roppant hangulatos fotókiállítás torreádorokról, egy bár… és az apró színpaddal szemben a 15-20 fős közönség székéül az úgynevezett cajón szolgált, ami tulajdonképpen egy dob, amit a flamenco megszólaltatására is használnak.

Legelső alkalommal két fiatal nő lépett fel, az egyikük gitáron kísérte a másik énekét. Magával ragadó volt a hang, a zene együttese, felülmúlhatatlan, gondoltam én. Azután még egyszer elmentem ugyanebbe a bárba, ezúttal a gitáros és énekes mellett egy táncosnő is fellépett. Ismét csodás gitárjátéknak lehettem tanúja, bársonyos, meleg, az érzelmektől meg-megrezdülő énekhanggal, és ami a táncot illeti, na ez volt a felülmúlhatatlan!

A flamenco lényege nem az, hogy egy bizonyos koreográfiát milyen pontosan vagy kecsesen vagy könnyedén adnak elő. Van egy repertoár a lépésekből, az akkordokból, és ezekből improvizálnak az előadók, hangulatuk és temperamentumuk szerint, kiegészítve azokat egy-egy saját, rögtönzött elemmel. A zenész és az énekes játszik, a táncosnő le-leül megpihenni, majd amikor már olyannyira eltöltik az érzelmek, hogy nem maradhat veszteg tovább, akkor felemelkedik és táncba kezd, először lassan kóstolgatva a zenét, majd egyre inkább belefeledkezve, míg kívülről szemlélve már nem tudjuk, mi is a része a koreográfiának, és mi a rögtönzés. Mert ha jó az előadás, akkor bizony teljes az összhang a zenész, az énekes és a táncos között.

Igazán nem panaszkodhatok, ezen az esten pont ilyen bemutatóban volt részem. Különös volt látni egyébként, hogy a táncosnő a színpadon igazi érett nő benyomását keltette, ahogy nem csupán a testével, de az arckifejezésével is megtestesítette a büszke, szenvedélyes, hol keserű, hol önfeledten boldog asszonyt, míg amikor az előadás után odament a barátaihoz, akkor vettük csak észre, hogy egy kamaszlányról van szó!

És hiába gondoltam ismét, hogy A felülmúlhatatlannak voltam a tanúja, még ezt is lehetett fokozni! A harmadik előadás éjfél után kezdődött, tehát teljesen tipikus spanyol időpontban, és a helyszínt egy bár adta, néhány asztallal és egy kicsi színpaddal. Ha választani lehet, akkor mindenképpen hasonló környezetet ajánlok, mert ebben az egyszerű bárban nem csak egyoldalú bemutató zajlott, hanem az előadásnak a közönség is aktív részese volt a folytonos bekiabálásokkal (Ollé! Ollé Gitano! és hasonlók), ami a flamenco természetes eleme, hiszen ez egy közösségi tánc.

Lehet, hogy számomra a fokozás egyszerűen a szereplők számának növelése – harmadik alkalommal ugyanis egy gitáros, egy női énekes és egy táncospár vonult fel a színpadon és kápráztatott el minket. Hihetetlen volt látni az interakciót a zenészek és a táncosok között, valamint maga a két táncos között is, ami az est csúcsát jelentette, mert nagyrészt azért inkább egyéni bemutatók voltak, míg a másik táncos pihent. Az, amikor a férfi és a női táncos együtt táncolt, az viszont valóban megszólaltatta és kirajzolta mindazt az ösztönös vonzalmat és összekapcsolódást, ami a két nem képviselője között csak lehet.

Ha sikerült felkelteni az érdeklődést a flamenco iránt, akkor egy legendás számmal búcsúznék: hallgassátok meg Camarón de la Isla Volando voy című számát; számomra ez maga az esszenciája ennek a fantasztikusan erőteljes zenei stílusnak. És ha Spanyolországban jártok, ne mulasszátok el a lehetőséget, menjetek el egy flamenco estre!