Már sokat írtam arról, hogy milyen Lanzarote vagy La Graciosa, melyik miben különleges, mit érdemes tudni róluk. Már csak az maradt hátra, hogy beszámoljak a WWF és a mi kis csapatunk munkájáról, akik nélkül lehet, hogy soha nem jutok el La Graciosára!

Úton a hulladéklerakó felé

Korábban már említettem, hogy nem gondolkodtam agyon sem a jelentkezést, sem az utazást. Nem mintha nem izgultam volna az utazás előtt rettenetesen, de nem volt éppen túlszervezve a dolog. Facebookon láttam meg véletlenül a WWF España hirdetését, és kicsit számolgattam, hogy belefér-e vajon még az éves szabikeretbe egy ilyen lehetőség, majd jelentkeztem, kicsit az esélytelenek nyugalmával. Egy hét egy mesebeli Kanári-szigeten, szállással és ellátással, a WWF-nek dolgozva: valahogy túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Hetekig nem történt semmi, így gondoltam, hogy akkor már rákérdezek, hogy mi van ezzel, hogyan is vegyem ki a szabijaimat. Írtam hát egy mailt a szervezőnek, hogy mikorra várható a döntés, és legyenek szívesek értesíteni.

Ösvény Caleta del Sebóból Pedro Barbába

Gyanítottam, hogy már rég lezárult a dolog, csak azoknak nem írtak, akik nem kerültek be a projektbe. Tévedtem, mert még aznap jött is a válasz A.-tól, hogy gratulálnak, várnak, és a továbbiakban leírta nagy vonalakban, hogy milyen munkára számítsak, mit vigyek mindenképpen magammal, és hogy vegyem meg a repjegyet x napon belül, mert azzal tudja a helyemet biztosítani. Gyorsan megvettem a jegyet és megnéztem a szótárban azokat a szavakat is, amiket nem értettem, hogy a lehető legkevesebb meglepetés érjen. Itt tanultam meg például (egy életre szerintem) a vertedero, azaz hulladéklerakó szót. Megjegyzem, a szókincsem hihetetlen módon ugrott meg, olyan szavakkal is bővült, amik a környezetvédelemhez erősen kapcsolódnak, de emellett itt tanultam meg például a táncosrudat, azaz a la barra-t spanyolul, ugyanis véletlenül pont volt a faludiszkóban egy!

Az összegyűjtött üveg

Általában az önkéntes munka bizonyos nemű kényelmetlenséget jelenthet, már annak, akit ez zavar. Többnyire nem kap az ember saját szobát és azt eszi, amit adnak, valamint dolgozni is kell, bár néhány óránál nem többet; nekem ezek egyikével sincs semmi bajom. A projekt elején nagyon mondta A. és C., a koordinátorunk és a jobbkeze, hogy itt aztán minden időnk be lesz táblázva, ne is nagyon gondoljunk szabadidőre, mert az alig lesz. Ez igaz is volt, de egyáltalán nem lett kellemetlen, sőt, hiszen a kötelező program nagy részét a közös főzés, evés és kirándulás tette ki!

El Caletón de los Arcos. Évezredek óta állhatnak ezek a 4-5 méteres sziklaoszlopok, még ellenállva az óceán folyamatos ostromának

Reggel 9-kor közös reggelivel indult minden nap abban az apartmanban, ahol Alexis lakott, itt közösen megreggeliztünk, majd elpakoltunk magunk után. Néha készítettünk szendvicseket ebédre, attól függően, hogy aznap visszajöttünk-e ebédelni a bázisra vagy sem. Utána felkerekedtünk az üres ivóvizes flakonokkal, vállunkra vetettük a gereblyéket, és átsétáltunk a 3,5 km-re lévő szemétlerakóhoz, mint a törpék, akik mennek a bányába.

Utunk két vulkán között vezetett el minden nap, és lényegében keresztben átszeltük a szigetet, azaz a végtelen óceánt néztük munka közben. Ha sütött a nap, akkor az eléggé tudott égetni, amit a hol jobban, hol kevésbé süvítő szél csökkentett többnyire. Úgy alakult, hogy én voltam az egyetlen külföldi, és rajtam kívül ketten voltak még a félszigetről, ahogy arrafele mondják, mindenki más helyi volt, legalábbis a környékbeli szigetek valamelyikéről érkezett. Érdekes, mert őket nem is zavarta annyira a szél, míg én pár óra után mindig azt vettem észre, hogy mentálisan fáradok el az állandó süvítéstől.

A szemétlerakó felszámolása már hónapok óta tartott, és mi a legeslegutolsó turnus voltunk, akik itt dolgoztak. Korábban hétről-hétre más, szelektíven gyűjtött hulladékot szedtek össze az önkéntesek, nekünk az üvegtörmelékek maradtak. Így aztán megtisztítottunk egy területet, majd lehelyeztük oda a kis hátsónkat és úgy válogattunk, mint Hamupipőke a lencsét. A flakon arra szolgált, hogy abba szedtük az üvegdarabokat, amit aztán egy nagyobb zsákba kellett átönteni, amit felpakoltak egy teherautóra, onnan pedig hajón szállították át a lanzarotei központba, ahol újrahasznosították.

A WWF rövidfilmje a projektről

Közben jókat lehetett beszélgetni, nézelődni, nevetgélni a furcsábbnál furcsább tárgyakon, amiket találtunk. Nem volt egyáltalán fárasztó munka, inkább unalmas egy idő után, főleg a kevés alvás után, mert este azért többnyire az alvásnál aktívabb fajtáit választottuk a pihenésnek. Körülbelül 4 órát dolgoztunk így, majd vagy visszasétáltunk ebédelni, vagy itt ettük meg a szendvicseinket, attól függően, hogy mi volt a délutáni program.

El Caletón de los Arcos - apró törpék vagyunk ezekhez az oszlopokhoz képest. Először nem is akaródzott kimászni a boltív tetejére, alattunk a vadul csapkodó óceánnal... amint elkészült a fotó, gyorsan vissza is másztunk a szilárd talajra

Be voltunk táblázva ugyanis délutánra is: ilyenkor megnéztük a szigetecske nevezetességeit. Többnyire felmásztunk a vulkánok tetejére, eltúráztunk a kihalt, lélegzetelállító strandokra, csobbantunk egyet, vagy átkirándultunk a másik településre, Pedro Barbába.

Egyik délutáni program: kirándulás a Montaña Amarilla melletti strandra, mártózás a vízben, majd felmászni a vulkán tetejére és gyönyörködni a kilátásban

Kilátás Montaña Amarilla tetejéről

A délutáni túrákról 6-7 körül kellett hazaérnünk, akkor sötétedett már be, utána már nem láthattunk semmi mást, csak amit a csillagok fénye megvilágított. Nem mindig sikerült hazaérni még így sem, de a puha homokban ez nem volt gond, hiszen nem nagyon volt miben megbotlani.

Ebéd Playa de las Conchas strandján, miután megmásztuk Montana Bermeját

Pedro Barbából kicsit veszélyesebb volt a hazaút, ugyanis oda a tengerparti sziklák felett magasan vezetett az ösvény, és mi itt is akartunk visszatérni, lévén, ez a legrövidebb út és csak ezt ismertük. Éppen hogy csak kiértünk a sziklás partról a homokos úthoz a legutolsó fénynyalábok kíséretében; mire beértünk a faluba, már fekete sötétség vett minket körül, de szerencsére ez nem volt gond, ki lehetett venni az ösvényt.

Pedro Barba felé 

Ezeket a kőszerű golyókat a sekély vízben lehet megtalálni. Petroleonak hívták őket, de C. sem nagyon tudott róla többet; ahogy a neve is sejteti, valamilyen kőolajat tartalmazhatnak, erről árulkodott a szaguk is és az olajtól kissé ragacsos tenyerünk, ahogy kézbe vettük őket. A több hónap alatt itt megfordult önkéntesek mindegyike egy-egy újabb kővel járult hozzá a kis labirintus elkészítéséhet

Két nap volt csak kivétel a megszokott napirendünkhöz képest. Az egyiken az volt a feladat, hogy csengessünk be minden házba a faluban, ahol helyiek laknak és nem turisták, és kérdezzük ki őket a szelektív hulladékgyűjtésről. Mit szólnak hozzá, mi tetszik nekik, mi nem, és adjunk nekik ajándékba egy WWF-es bevásárló táskát, hogy kerüljék a nylonzacskók használatát. Érdekes volt hallani a falu népét. Gyönyörű, a világ végén lévő helyen laktak, de nem gondolnám, hogy különösebb jólét lenne a jellemző. Az emberek nagy része nyugdíjas volt, aki itt élte le az egész életét, és nehezen fogadta be az olyan újító ötleteket hetven éves fejjel, mint  a szelektív hulladékgyűjtés. És mégis, nagyon sokan mondták, hogy igen, ők mindig külön válogatják a papírt, a műanyagot, az üveget és az organikus szemetet. Örömmel töltött el, amikor ezt hallottam ilyen idős emberektől!

Tessék mondani, mit tetszik gondolni a szelektív hulladékgyűjtésről?

A másik nap eredetileg a megszokott rutint akartuk követni, azaz reggeli 9-kor, majd irány a szeméttelep és délután valamelyik vulkán teteje. La Graciosán száraz, szubtrópusi a klíma, ami azt jelenti, hogy rendkívül nagy a szárazság, évente átlagosan olyan 110 mm csapadék esik, abból májustól októberig lényegében 0. Viszont ha esik, akkor az igazi földindulás, égszakadás. Már előző este is láttuk, hogy ugyan mindenhol csillagos az égbolt, de a távolban villámok cikáznak és megvilágítják egy pillanatra a horizontot. Hajnalban mindannyian felriadtunk arra, hogy megérkezett az eső és a jég, mintha dézsából öntötték volna, úgy szakadt a sötét éjszakában, be kellett csukni az ablakot, hogy ne essen be, de így is hangosan dobolt a háztetőn, a párkányon, amit csak ért.

Reggel ez a látvány fogadott minket

Másnap leesett az állunk, amikor kiléptünk az utcára, úgy megváltozott a falu és az egész sziget képe. Az addig homokos utak eltűntek, elmosta őket teljesen a magasabb területről lezúduló esővíz, ami átrobogott a falun, le a tengerig, és vitte magával az utakat, a homokot, mély krátereket hagyva a helyükön.  Mire mi felkeltünk, már a falu talpon volt, és mindenféle gépekkel hordták a földet, homokot, kavicsot. Mások a kikötő és a mellette lévő bárok, éttermek előtti betonozott részt tisztogatták, igyekeztek a kis tavakat továbbtessékelni a tengerbe, a maga sötétbarnán hömpölygő homokos tartalmával együtt.

A lezúduló víz új utakat mosott ki magának

Nem volt kérdés, hogy a szeméttelep várhat, és aznap mi is beálltunk a falu népe mellé lapátolni, talicskázni, gereblyézni. Fel-alá rohangásztunk az egész faluban, hogy segítsünk, ahol csak tudunk. A jó szándék vezetett minket, persze, de emellett az sem volt mellékes, hogy egy kicsit fényesíthettünk a WWF megítélésén, ugyanis a falubeliek érthető módon nem mindig nézik jó szemmel azt, hogy valaki idejön, és megmondja, hogy innentől mi mindent kell másképpen csinálni. Beálltunk hát vidáman marketingezni egy kicsit, és tényleg külön felüdülés volt mindannyiunknak a kulimunka, nem sokszor gyakoroljuk egyébként a való életben. Olyan jól ment, hogy be is kerültünk a falu online újságába. Mert igen, van ilyen!

Az önkéntes munkát csak ajánlani tudom bárkinek, hogy ha van lehetősége, menjen. Többnyire nem is igazi megerőltetés, nem érzi az ember munkának, és cserébe nagyon sok mindent kap. Egyrészt ott a szállás, ellátás, néha még az utazás is, de emellett olyan életre szóló élmény, ami semmihez sem fogható. Csodálatos emberekkel lehet megismerkedni, fantasztikus helyekre eljutni, és kipróbálni magunkat olyan területeken, amikről korábban nem is álmodtunk. Nem mellékesen, még jót is cselekszünk vele! Ha nincs erre lehetőségünk, akkor pedig érdemes felkeresni a Földünk vagy a természet, az állatok védelmére felesküdött szervezetek oldalát, és utána nézni, hogy milyen módon tudnánk mi is segíteni. Valamilyen mód mindig akad!