Ezúttal ismét növelem azon bejegyzések számát, amik Spanyolországot a sportosabb oldaláról mutatják be. Mert nemcsak túrázni lehet a Montserratra vagy a többi környékbeli hegyre, vagy siklóernyőzni, esetleg vitorlázni, úszni a tengerben, strandröpizni a homokban... Hanem egy kis szerencsével kajakozni is eljuthatunk a tengerre, ahogyan azt én is tettem, hála azoknak, akik ezzel megleptek, tudván, mennyire imádok mindent, ami kalandos és vizes! :)

Hajóvonták találkozása tilos?

Reggel 9, bikinit hozzál! – hangzott el az utasítás, és én jó kislány módjára fel is készültem, korai kelés, reggeli, a strandtáskám lényegében egész nyáron egyben van, benne a legfontosabb dolgok, így csak felkaptam a vállamra és már indultam is. Gondoltam lesétálunk a partra, de amikor kocsiba szálltunk, akkor teljesen összezavarodtam, hm, vajon hova visznek?? Délre indultunk, szigorúan titkos küldetéssel, amiből én csak annyit tudtam, hogy köze lesz a vízhez és a szülinapomhoz.

Látványos az alattunk megbújó mélység és a horizont is

Közeledtünk a reptérhez, és némi utalások hangzottak el, hogy ez lesz az úti célunk, hm, egyre hangosabban kattogtak a kerekek a fejemben, hogy na ebből mi lesz, nálam semmilyen irat sincs szokás szerint, nehogy elveszítsem, vagy esetleg várunk valakit? Dehát biztosan képtelenség, hogy tényleg odamegyünk… hm hm… aztán elhagytuk a reptéri lejárót, és hajtottunk tovább a sztrádán. Sitgesnél fordultunk le, és nekem bizony továbbra sem volt lövésem sem, hogy hova tartunk. A városon áthajtva egyre néptelenebb kis külvárosi utcákon haladtunk dél felé, míg egy hatalmas golfpálya mellé értünk. Golfozni jöttünk! – kiáltott fel B, jól mulatva zavarodottságomon, én pedig már épp belelkesültem, hogy de jó, ezt se próbáltam még, csak a minigolfot, amikor szépen lassan elhagytuk a golfpályát is, és csak a rajtam nevető szemeket láttam körülöttem. Mígnem pár perc múlva kiértünk a tengerpartra, leparkoltunk, és amint kiszálltam a kocsiból, megláttam egy férfit, aki gyönyörű, sárga színű kajakok mellett várakozott ránk.

Kajokozunk! – ujjongam magamban és hangosan felváltva, és átvettem a meglepetéscsomagot is, amiben mindenféle elterelő dolog volt, újság, kézi tükör, valamint elemózsia, védőruha és kalap a leégés ellen, meg minden ami kellhet egy kajakozással eltöltött délutánhoz – hála A. gondoskodásának.

A kajakozásban az a jó, hogy nem kell hozzá semmit sem tudni, kajakozni mindenki tud. Csak bele kell ülni, lapátolni néha erre-arra, megpróbálni egyenesen haladni, és ennyi. Ha néha nem sikerül, akkor sincsen semmi, maximum kicsit többet evezünk. Viszont ami csodálatos benne, hogy olyan szögből láthattuk a Sitges és Vilanova közti tengerpartot, ahogyan még sosem! A nap forrón sütött le ránk, a tenger kellemesen hűsített, és azt se bántuk, hogy kikötéskor és elinduláskor bele-belecsapott egy-egy nagyobb hullám a kajakunkba, és pár centis vízben úszott a lábunk – jól esett, még ha utána nekünk kellett is kipumpálnunk, hogy azért haladhassunk is.

Eleinte nagy biztonságérzetet adott egy-egy lelógó kötél, miközben a hasadék gyomrában morajló szörnyeteget hallgattuk

És mi haladtunk! Eleinte nem mertünk túl közel menni a fejünk fölé meredő sziklákhoz, mert féltünk (féltem), hogy ott nagyobb az áramlat, ki tudja, milyen gyorsan jön egy hullám és csap oda minket a csipkés sziklákhoz, de aztán ahogy telt az idő és szoktunk egyre jobban össze a kis sárga kajakkal, egyre jobban éreztük, hogy mennyit lehet és merre. Fantasztikus volt benézni a sziklák hatalmas hasadékaiba, ahol eltűntek a lyukakban a hullámok, majd óriási dübörgéssel és habzó vízoszlopként törtek elő a mélyből, olyan hangot adva, mintha egy óriási víziszörny lakná a sziklát, akit közeledésünkkel bizony most feldühítettünk.

A távolból alig kivehető barlang

Kicsit távolabb kikötöttünk egy barlangban, aminek a szája olyan alacsony volt, hogy csak télen süt be a nap, nyáron a forróságban mindig kellemes árnyat nyújt a megfáradt utazónak. Igazából már nagyon közel voltunk a barlanghoz, amikor még mindig nem láttuk, hogy pontosan hol is fogunk kikötni, mert olyan kis sötét és picuri volt az egész; nem csoda, hogy egy lélek sem járt itt rajtunk kívül, kész csoda, ha valaki kiszúrja! Itt aztán kihúztuk a kajakokat, és felkaptuk a békalábat, szemüveget, pipát, és körbenéztünk. Szép, szép a víz fölött, na de mi lehet odalent? Hát odalent sem volt rossz a látvány, kis halacskák úszkáltak a köves talaj fölött, amit néhol benőtt a tengeri fű, míg a sziklák oldaláról kis fodros, tölcsér formájú növénykék nyíltak, lebegtek a vízben. Egy-egy területen fekete kagylók lepték be a sziklák oldalát, aminek mi nagyon örültünk – ahogy vezetőnk elmondta, ez nagyon jó jel, azt mutatja, hogy rendben van a víz egyensúlya. Mindig különleges látvány a víz birodalmát odalentről megcsodálni, követni a halrajokat, nézni a teljesen más fajta flórát és faunát. Mígnem észrevettem egy különlegesen nagy halat, és óvatosan közelítettem felé. De amikor rájöttem, hogy szigony van a kezében, inkább hevesen integetni kezdtem a víz alatt, nehogy ő is azt higgye, hogy egy nagy halat lát, ami pont jó lesz vacsorára, parázson pirítva, olívaolajjal megöntözve. Szerencsére megmenekültem, és nem lettem senki vacsorája, a búvár egyszerűen visszaintegetett, és békésen elváltak útjaink.

Mi mindent rejt a víz alatti világ?

Kis evezés után a következő állomásunk egy homokos öböl volt, ami a szárazföldről elég nehézkesen volt megközelíthető, így alig lézengett ott valaki, leginkább egy golden retriever tartotta izgalomban a kis társaságot, aki bociszemekkel kérte, hogy dobáljuk neki be a botját a vízbe. Kis strandolás és botdobálás után felkerekedtünk, és visszaeveztünk Sitges határába, a golfpályák mellé. Ahogy vezetőnk mondta, pumpás napunk volt, merthogy amint vízre bocsátottuk a kajakunkat, máris átcsaptak a fejünk fölött a hullámok, lévén kicsit nagyobb hullámzás a part közvetlen közelében. Mit lehetett tenni, beljebb eveztünk, és elkezdtünk pumpálni. Jól esett a hűsítő víz a kajakban, de a sebességünkön igen meglátszott a plusz súly.

Ilyen egy pumpás nap

Lassan, pumpálgatva közeledtünk vissza Sitgeshez, és engem teljesen elöntöttek az érzelmek. A hála a barátok iránt, hogy ilyen fantasztikus meglepetést szerveztek; az újra és újra előbukkanó szerelmes lelkesedés az ország, Katalónia és Barcelona iránt, ami lehetővé teszi, hogy az ember elugorjon egy szép délelőtti napon és ilyen élményeket tehessen zsebre, minden bonyodalom nélkül. És végül jött a lelkesedés, az izgatottság, amiben lehet nem sok logika van, de ki tudja, talán előrevetít valamit, amire majd egyszer mondhatjuk, hogy itt, ekkor kezdődött el: nekünk bizony kell egy kajak!!!

Fotó: Lerner Gyula (köszönöm!)