Egész nap R Kelly híres dala járt a fejemben, és magamban dúdolgattam, hogy „I believe I can fly, I believe I can touch the sky”, amit valahogy úgy fordítanék, hogy „hiszem, hogy tudok repülni, hiszem, hogy meg tudom érinteni az eget”. Nem véletlenül forogtak a gondolataim ezeknél a metaforikusan is értelmezhető soroknál, amik ezúttal szó szerint voltak értendők: arra készültünk, hogy elkocsikázzunk Organyába, Katalónia észak-nyugati hegyvidékére, és siklóernyő segítségével megnézzük, hogy valóban tudunk-e repülni.

Vajon valóban tudunk repülni?

Igazából három dolog kell a tandem siklóernyőzéshez, hangzott el a gyorstalpaló felkészítésen, egy kávézó teraszán Organya városkájában, miközben mindannyian meredten bámultuk a fölénk tornyosuló hegyet  és a körülötte darazsakként zsongó siklóernyősöket: egy siklóernyő, egy utas és egy pilóta. Ezzel mi mind rendelkeztünk, volt egy remek pilótánk, egy remek ernyőnk és néhány remegő utasunk, akik mind szerették volna megtudni, hogy vajon milyen érzés lehet az, ha az embernek szárnya van és motor segítsége nélkül képes felszállni az égbe.

Organya és a tarka rétek: kilátás a starthelyről

Pipacsmezők, hegyek mindenütt

Mert a vágy, hogy meghódítsuk az eget, tulajdonképpen az emberiséggel egyidős, mindig is kutattuk a módját, hogy hogyan uralhatnánk az eget a föld mellett, vagy legalábbis hogyan bírhatnánk rá a természetet arra, hogy egy időre megtűrjön minket abban a közegben, ahova egyáltalán nem tartozunk bele. Talán a madarak szabad szárnyalásához a siklóernyőzés áll a legközelebb, ami a szél erejének és a felfelé szálló légáramlatoknak a segítségével tud a levegőbe emelkedni és ott vitorlázni.

Tandem siklóernyőzés

Állítólag az ejtőernyőzésből alakult ki ez a sportág: a repülőkből kiugráló ejtőernyősök szerettek volna minél több időt a levegőben tölteni, siklani a szelek szárnyán, azonban az ejtőernyő kör alakú ernyője ezt nem tette lehetővé. Így kikísérletezték idővel a félkör alakú, paplanszerű ernyőt, ami speciális légcellákat rejt, és ezzel kezdtek el dombokról, hegyekről leugrálni. Igyekeztek nem csak a zuhanás sebességét lecsökkenteni, hanem a repülés élményét is átélni, azaz minél huzamosabb ideig a levegőben maradni. Ma már nem is ugrásról van szó, ha startolunk, hanem lényegében a jó irányba beállított vitorlába azonnal belekap a gyenge szél. Legfeljebb 1-2 méter futás után már a levegőben száll a pilóta, és akár fent repkedhet 6-8 órán át minden probléma nélkül. A repüléshez elengedhetetlen a napsugár, amely a sugarai erejével felmelegíti a földet, majd felszálló légoszlopokat alakít ki, azaz termikeket. Ezek a termikek azok, amik segítségével felfelé lehet szállni a siklóernyővel, a különböző manőverekkel pedig lefelé.

Ereszkedés egy erőteljesebb spirál manőverrel

Startolás

Organya világklasszis siklóernyős hely, csodás körülmények között lehet itt kipróbálni a szabad repülés varázsát. Maga a kis falu egy völgy közepén áll, középkori, bájos kis téglaházaival és mediterrán cserepeivel. Minden második bolt a siklóernyőzés szerelmeseit célozza meg, ami nem is csoda, mert óriási embertömegeket mozgat meg ez a hely, messzi tájakról is érkeznek ide repülni. A falu mellett hömpölygő hegyi folyó zúg, a Segre, apró vízesésekkel és kanyarokkal, amely egy víztározóba torkollik, ott kiszélesedik és tóvá szelídül. A település mellett tarka legelők, pipacsok százai által vörösre festett mezők terülnek el, azon túl pedig a Montaña Mágica, azaz a Varázshegy húzódik, ami 1400 méteres csúcsával magasodik a völgy fölé. Ennek a hegynek az oldalában található az a starthely, ahonnan mi is elindultunk.

Siklóernyős, háttérben a folyó

Időszakos teltház a világhírű starthelyen

Miután megkaptuk az utasításokat, tudtuk, hogy ez nem egy bonyolult dolog, lényegében azt kellett csinálni, amit a pilóta mond, azaz futni a megfelelő pillanatban, majd hol jobbra, hol balra dőlni, illetve időnként a fenekünket összeszorítani, hogy az agyunkban tartsuk az oxigént a manőverek alatt is. Egyszerűnek tűnt, mint az egyszeregy, ennek ellenére persze mindannyiunk fejében megfordult mindenféle forgatókönyv, hogy mi mindent csinálhatunk rosszul, hogyan lehet elesni egymás lábában és kínosan elterülni a starthelyen, hogy csak a legenyhébb lehetőséget nézzük.

A rajt előtti utolsó utasítások

Ernyő kiterítve, utolsó simítások

Én bevallom, rendesen izgultam, miközben végignéztem több startot is zsinórban, és amikor eljött az én időm, azért felmerült bennem, hogy én tényleg akarom-e ezt, tényleg elhiszem-e, hogy tudok repülni. Tanakodtam, hogy vajon jobb most már ezzel nem foglalkozni és csak csinálni vakon, ha már ott vagyok, vagy tudatosan éljem meg a félelmeimet és győzzem le szépen, ahogy az önsegítő könyvek bizonyára tanácsolnák. Aztán nem nagyon volt idő szerencsére tovább gondolkozni és filozofikusan merengeni az élet olyan nagy kérdéseiről, mint félelem, határok, önmagunk legyőzése és hogyan lépjünk ki a komfortzónánkból ésatöbbi, ésatöbbi. Egyszer csak rajtam volt a beülő, alattam a légzsákkal, mögöttem a pilótával, és hirtelen fölöttem termett az ernyő, és én futottam és futottam, azaz csak futottam volna, ha nem pont olyan lett volna, ahogyan azt B. előre megmondta: mint amikor az ember egy kocsit próbál elhúzni, és semmit sem halad, de nem is kocsit, hanem inkább kamiont! Aztán hirtelen elindult a mi kis kamionunk, és elkezdtünk előre felé haladni, és egy másodperc múlva már a levegőben kalimpált a lábam, és én csak ültem az ernyőben és szabadon repültem!

Igy néz ki egy start. Ha a pilóta azt mondja, hogy fuss, akkor futás van!

A repülés élményét meg sem kísérlem papírra vetni, de ami máig kicsit megdöbbent, az az, hogy mennyire természetes élmény volt. Biztonságban éreztem magam, és olyan volt, mintha az ember mindig is tudott volna szállni, csak éppen az utóbbi időben valahogy nem gyakorolta volna eleget, de mégis... mintha a vérünkben lenne. Tökéletesen nyugodt időnk volt, csodálatosan egyenletesen tudtunk majdnem a hegy tetejéig felemelkedni és követni egy keselyűpárt, amik hatalmas szárnyaikkal nálunk jóval gyorsabban siklottak a krisztálytiszta hegyi levegőben. Ha távolabbra emeltük a tekintetünket, látni lehetett a Pireneusok május végén is hófödte hegygerinceit, alattunk pedig a tarka zsebkendőként elterülő mezőket és erdőket, a folyót és a vízeséseit, a falut, ahol pár órája még a kávénkat ittuk. Köröztünk párat a levegőben, felfelé szálltunk a hegy oldalában, és lejjebb ereszkedtünk a mezők fölött, spirálként forogva a levegőben.

Keselyűk, sasok kísérete

Közelít a föld

Láb lelógatva, leszálláshoz készülődés

A leszállás, ami korábban, a repülés előtt szintén ijesztőnek tűnt, egyszerű és zökkenőmentes volt, habár az eleganciáját kicsit enyhítette, hogy pont elfogyott a szél, így előbb szépen lábra érkeztünk a pipacsföldön, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, majd a lendülettől én szépen fenékre ültem, egyenesen a légzsákomra, és kitört belőlem a kacagás, ahogyan ültem a földön, fejem fölött összeborultak a pipacsok és a mező gaznövényei, és rá voltam kötve egy hatalmas paplanra és a drága pilótára, aki megmutatta nekem ezt a csodás élményt. Valahogy mindent felszabadító élmény volt a földre huppanni, amolyan gurgulázva nevettető. Alig várom, hogy újra így nevethessek.