Néhány bejegyzés erejéig rendhagyó helyszínről fogok írni, ugyanis repülőre szálltam és elhagytam Katalóniát, hogy két hetet az egyik észak-spanyolországi régióban, Kantábriában töltsek el.

A kantábriai óceánpart

A Kantábriában eltöltött két hét alatt Comillasban volt a bázisom, ahonnan könnyűszerrel be lehetett járni a környéket biciklivel, habár a dimbes-dombos táj azért jópárszor megizzasztott. Már írtam az első kantábriai bejegyzésben is, hogy mintha egy másik Spanyolországban lettem volna, és ez a meggyőződésem csak erősödött, ahogy telt az idő és ahogy egyre többet beszélgettem a helyiekkel.

Comillas belvárosa, ahol elhúzott mellettem a Vuelta mezőnye

Ott vannak például az állatok. Barcelona elég nagy város, így nem sok állattal találkozik az ember: vannak moszkitók, legyek, bogarak, néha nem várt medúzák a tengerben, de úgy igazán nem éri az embert meglepetés Budapesthez képest. Kantábriában viszont folyton csodáltam (biztos távolból) a domboldalakon békésen legelésző birkákat, teheneket, lovakat. De ez nem csak amolyan városi lány vidéken fajta csodálkozás volt, mert az is hihetetlen volt a számomra, hogy olyan városban voltam, ahol 1720-ig a legfontosabb megélhetési forma a bálnavadászat volt – sajnos aztán a bálnák megritkultak, és a helyiek áttértek a szardíniahalászatra. Viszont tavaly például két hétig időzött egy bálna Comillas környékén, és a strandról is szépen lehetett látni, ahogyan ki-kiemelkedett a vízből vagy jellegzetesen prüszkölte a vizet az ég felé.

Comillas strandja

Varázslatos az is, hogy a Picos de Europa erdeiben még ma is élnek farkasok és barnamedvék. De nem csak az emlősök egészen mások, mint otthon. Folyton napon sütkérező gyíkokba botlottam, egyszer még a konyhában is, ahol teljesen újszerű élmény volt, hogy nem azon töröm a fejem, hogy hogyan távolítsak el egy pókot a házból, hanem hogy hogyan tegyek ki sérülés nélkül egy bébigyíkot.

Tenger gyümölcsei a terülj-terülj asztalkán: ki kér rákot?

Persze mindez megmutatkozik az ételeken is, és ha a tenger mindenféle gyümölcsei nem is tartoznak a kedvenceim közé, azért eddig mindent lelkesen megkóstoltam, legyen szó bármilyen kagylóról vagy rákról. De eljutottam oda, hogy olyan tengeri szörnyekkel találkoztam az ebédlőasztalon, amit már képtelen voltam a szám közelébe emelni. Az élővilág változatosságát még az fejelte meg, hogy minden nap a kertben szedtem a citromot a teámba, egy olyan citromfáról, ami egész évben, azaz télen is terem!

És amit már nem kóstoltam meg: ezeknek az ujjaknak a végéből szívják ki az állat, talán valami rákféle ehető húsát

Láttam már folyót (rio) és láttam tengert, de most először láttam közelről ria-t, ami a kettő találkozását jelöli. Lenyűgöző látvány, ahogy délelőtt a híd mindkét oldalán oldalukra dőlt, tehetetlen kis csónakok pöttyözik a homokot a félig kiszáradt mederben, majd délután, a dagály érkeztével ugyanazok a csónakok vidáman ringatóznak a több méter magas vízben.

Ria apálykor San Vicente de la Barquera-ban, ahol összefolyik a San Vicente folyó az óceánnal

Ugyanaz a torkolat San Vicente de la Barqueraban, dagálykor

Comillas az El Camino északi útvonalán fekszik, van is a városkában fogadó (albergue), benépesítik az utakat a nagy hátizsákjaikat cipelő zarándokok, akik ki tudja melyik tájékáról érkeztek a világnak. Az úticéljukig, Santiago de Composteláig még  456 km-t kell gyalog megtenniük.

Az északi útvonal állítólag sokkal nagyobb kihívás, mivel a teljes út dombságokon, hegységeken vezet át, de a nehézségekért kárpótol a látvány, mert a peregrinok végig az óceánparton teszik meg az utat, miközben a másik oldalon a Picos de Europa hegyei kísérik őket útjukon. De nem csak gyalogos zarándokokkal hozott össze a sors: véletlenül szemtanúja voltam annak is, ahogyan áthaladt a történelmi belváros macskakövein a Vuelta, ami a Tour de France spanyol megfelelője.

Gótikus temető néz le a domboldalról az óceánra - mintha Az operaház fantomja temetőjelenetébe sétálnánk be

Maga a városka egyébként turisztikailag is érdekes. Bármilyen meglepő, de itt, az isten háta mögött is bele lehet futni például egy Gaudi-házba, vagy meg lehet tekinteni a Sobrellano Palotát, ahol annak idején XII Alfonz király hosszasan vendégeskedett.

Palacio Sobrellano

Tiszteletére, és hogy elámuljon a város fejlettségétől, a márki 30 elektromos lámpával világította meg a falu utcáit – így nem csak a király, de a lakosok is első ízben élvezhették Spanyolországban a közvilágítást. Maga a palota és az egyetem egy kicsit Harry Potter világára és a Roxfortra emlékeztettek a hatalmas, ódon falaikkal és kőszobraikkal.

Az egyetem épülete, a változatosság kedvéért ez is egy domb tetejére épült, és az óceánra néz

Ilyen kis ékszerdoboz egész Kantábria, nem csak Comillas. A falvak, városok szemet gyönyörködtető helyen fekszenek, zöld dombocskák között bújnak meg vagy az óceánpart lenyűgöző sziklafalaira néznek. Nyugalom, béke van: az emberek mosolyognak és ráköszönnek ismerősre, vándorra, turistára egyaránt.

Az El Capricho, a Gaudi által tervezett épület pár éve még étteremként működött - szívesen megittam volna egy kávét itt üldögélve!

Széles, apróhomokos strandjain hatalmas hullámok között lehet ugrabugrálni vagy szörfözni, ízlés szerint. Ha valaki csendes, rusztikus nyaralásra vágyik, akkor ideális helyszín. Én nem tudtam egyszerűen megunni a sziklás part látványát, a naplementéket vagy a hullámzó dombokat... bár két hét után jó volt azért visszatérni a nyüzsgő Barcelonába.

Megunhatatlan a minden nap más naplemente...